B. S. Aldrich: Száll a fehér madár

"Nincs olyan ember, aki életében legalább egyszer ne kívánna hazamenni"

Egyik kedvenc könyvem, az És lámpást adott kezembe az Úr folytatása. Ismét visszatérünk a nebraskai Cedartown városába, ahol rögtön Abbie Deal temetésébe csöppenünk. Összegyűlt a család: hazautaztak a gyerekek, gyászruhát öltöttek az unokák. Mindenkinek hiányozni fog a nagymama, aki az életét feltette a szeretetre és a családra - álmait feladta szerelméért és gyermekiért. Legjobban mégis az álmodozó Laura, egyik kedvenc unokája hiányolja a nagymamát az üressé vált viskóból. Az öreg Oscar bácsi, aki szinte az egyetlen a régi telepes társaságból, emlékeivel és történeteivel árasztja el a városlakókat a régi időkről - több-kevesebb örömet okozva ezzel hallgatóságának.

A Száll a fehér madár ötvözi az első rész emlékeit az új nemzedék problémáival. A középpontban Laura Deal áll, aki dönteni kényszerül: pénz és karrier vagy a szerelem. A 20. század civilizált, villannyal, vezetékes vízzel komfortosított világában meglepően hasonló problémákkal találja szemben magát a fiatal, mint abban az időben, amikor nagyszülei ekhós szekerekkel és marhák hátán lovagolva hódították meg a prérit. Az igazi boldogság mindenkinek mást jelent. Vajon Laura számára az írás és a mesés örökség lesz a teljes élet? Avagy Allen mellett találja meg a nyugalmat és a harmóniát.

Természetesen a regény nem bővelkedik izgi fordulatokban, ettől függetlenül élvezetes volt. A kedvenc részem a vihar volt, mely egyben egy természeti jelenség, másrészt az érzelmek és események vihara is - nagyon szép párhuzam.

Ez a regény a hazatalálásról szól, a szeretetről, a múltunkról, a gyökereinkről és a válaszutakról. Röviden: mit jelent a boldogság, és lehet-e/érdemes-e család nélkül élni?

Összességében az első rész valamivel jobban tetszett, mivel sokkal messzebb vezetett a rejtélyes múltban, ám mondanivalójában ez a kötet sem marad alul. A kettő együtt pedig remek családregény, tömör, ám mégis sokatmondó.

9/10