"Egy eső áztatta pusztán, valahol a világ végén él apa és fia. A zsigereikből fakadó, durvaságon és erőszakon alapuló szeretet köti össze őket. Életüket együtt tengetik néhány félkegyelművel. Egy nap aztán úgy döntenek, eljött az idő, hogy megváltoztassák az életüket. Ahogy Isten parancsolja..."
Ez a könyv tetszett a legkevésbé Niccoló Ammanititől. Köztudott, hogy az olasz író műveiben elég gyakori az erőszak, a verekedés, de ez már már kicsit nekem is sok volt.
Mondjuk nagyon izgalmas könyv, főleg "Az éjszaka" c. rész, de ez a sok haláleset és a megerőszakolás azért annyira nem tetszett! Néha groteszk próbált lenni (ld. a mélyen vallásos szociális munkás szerelmi története és vívódása), de nekem inkább az egész szomorú volt...
Mondjuk nagyon izgalmas könyv, főleg "Az éjszaka" c. rész, de ez a sok haláleset és a megerőszakolás azért annyira nem tetszett! Néha groteszk próbált lenni (ld. a mélyen vallásos szociális munkás szerelmi története és vívódása), de nekem inkább az egész szomorú volt...
Amit még furcsállok, hogy ugye eddig három könyvet olvastam Ammanititől, és mindháromban a főszereplő egy szerencsétlen sorsú, lúzer kisfiú, akit megfélemlítenek a barátai/osztálytársai, és durva apja van. Elgondolkodtató, miért minden regényben ez a típusú kisfiú a hős? Ammanitinek szerencsétlen gyermekkora és erőszakos apja volt netalán tán?
A korábbi regényekről a címre kattintva olvashattok:
Én nem félek (- ez továbbra is az egyik kedvenc könyvem!)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése