Colleen Hoover - Velünk véget ér

Az írónőre jellemző, hogy gyakran nyúl érzékeny témákhoz, és ez most sem volt másképp. Korábban a Reménytelen, a Helló, Hamupipőke! és az Egy nap talán c. könyveket olvastam tőle. Már ezeknél észrevettem, kicsit „nehezebben” haladok a műveivel, a befogadásukhoz időre van szükségem.

A fülszöveg:
"Néha ​az okozza a legtöbb fájdalmat, aki szeret. 
Lilynek nem ment mindig könnyen a sora, de annál keményebben dolgozott, hogy olyan életet élhessen, amilyenre vágyik. Elhagyta a Maine állambeli kisvárost, ahol felnőtt; egyetemet végzett, és Bostonba költözött, ahol saját vállalkozásba kezdett. Amikor szikrázni kezd a levegő közte és a jóképű idegsebész, Ryle Kincaid között, Lily életében hirtelen minden túl szép lesz ahhoz, hogy igaz legyen. Ryle magabiztos, makacs, kicsit talán arrogáns is, de emellett érzékeny, okos, és Lily a gyengéje – bár a kapcsolatoktól való viszolygása aggodalomra ad okot. 
Lilyt mégsem csak az új kapcsolata foglalkoztatja. Rengeteget gondol Atlas Corriganre is – az első szerelmére, aki a hátrahagyott múltjához köti. A fiú, aki lelki társa és védelmezője volt, most újra feltűnik a színen, veszélyeztetve ezzel mindent, amit Lily és Ryle együtt felépített. 
Ebben a merész és mélyen személyes regényben Colleen Hoover szívszorongató történetet tár elénk, ami új, izgalmas utakra vezeti őt magát mint írót is. A Velünk véget ér felejthetetlen mese a szerelemről, amiért nagy árat kell fizetni. 
Add át magad a reménynek!" 

A könyv borítója azonnal megfogott, egyszerűen álomszép, egyértelműen csillagos 5-öst érdemel. A mű elolvasásának ismeretében pedig bátran kijelenthető, hogy mind a cím, mind a borító témája tökéletes választás. Ennyire jól passzoló, értelmet nyerő nekem eddig csak két nagy kedvencem, a Nyugalom tengere és a Lefelé a folyón volt.

Colleen most egy különösen érzékeny témához, a bántalmazáshoz nyúlt, és bár korábban én sem értettem, hogyan lehet egy ilyen kapcsolatban élni, nagyon sok mindenre rávilágított. Megmutatta, a dolgok nem csupán feketék, fehérek – bár ilyen egyszerű lenne. Milyen az, amikor annyira szeretsz valakit, és ragaszkodsz hozzá, hogy még a hibái ellenére is képes vagy benne meglátni a jót. Nagyon kíváncsi voltam, Colleen hogyan szövi a szálakat, miként alakul a szereplők sorsa. A könyv befejezése kifejezetten meglepett, ugyanis volt egy pont, amikor azt hittem, Lily végül más döntést fog hozni.

"Ahogy a tekintetem találkozik az övével, arra gondolok, hogy milyen könnyen ítélkeznek az emberek, ha csak kívülről látnak egy helyzetet. Én például éveken át ítélkeztem anyám fölött. Kívülállóként könnyű azt hinni, hogy mi gondolkodás nélkül odébbállnánk, ha valaki rosszul bánna velünk. Könnyű kijelenteni, hogy nem tudnánk szeretni valakit, aki bánt bennünket, ha közben nem mi vagyunk szerelmesek abba az emberbe. Amikor viszont első kézből tapasztaljuk meg, milyen ebbe a helyzetbe kerülni, egyáltalán nem könnyű csak úgy meggyűlölni azt, aki bánt bennünket, ha az illető az idő java részében inkább áldás az életünkben." 

A szereplők szerethetőek – Alyssát egyenesen imádtam –, ami pedig meglepett, hogy még a „rosszakat” sem tudjuk egyértelműen elítélni. A cél tehát nem az volt, hogy a bántalmazó embereket szörnyetegeknek állítsa be, ami úgy gondolom, az utószó ismeretében egy hatalmas dolog az írónőtől.

"– Emlékszel, mit mondtál nekem aznap este a tetőn? Azt, hogy nincsenek rossz emberek, csak emberek vannak, akik néha rossz dolgokat tesznek. Bólint, és megszorítja az ujjaimat.
– Nem vagy rossz ember, Ryle."

Összegzés: 
Ez a történet a komoly, fájdalmas mondanivaló mellett is egy szép kerek egész volt. Kifejezetten tetszett, hogy az írónő nem csapta össze az utolsó oldalakat sem. Bátran ajánlom mindenkinek! :)