Sofia Lundberg: Az elveszett nevek füzete

ALEXANDRA KÖNYVESHÁZ KIADÓ, 2018

Doris 1928 óta ugyanazt a címes füzetet használja. Ebben szerepelnek mindazok, akikkel élete során találkozott. Most egyedül él Stockholmban, a bastugatani lakásában. A füzetben szereplő legtöbb ember neve áthúzva, mellette ott áll: meghalt. Doris magányát mindössze a szociális gondozók látogatása, valamint húga unokájával, az Atlanti-óceán túloldalán lakó Jennyvel való beszélgetései szakítják meg.

Egy szép napon Doris elkezd írni a címes füzetben szereplő barátairól, hogy Jenny, az egyetlen ember, aki emlékezni fog rá, örökölhesse az emlékeit is.

Megláttam a könyvesboltban, és tudtam, hogy kell nekem. A borító egyszerre figyelemfelkeltő, ígéretes és gyönyörű. Azt sugallja, mintha valamit titkot tartogatna – csak neked.

A megérzésem nem csalt. A könyv számomra egy nagyon pozitív csalódás lett. 

Egy rendkívül megható, fájdalmasan igaz, de valamilyen értelemben aranyos történet. 

Iszonyatosan megfogott, de közben szomorúvá is tett – az elmúlás elfogadása nem könnyű.

2 idősíkon keresztül olvashatjuk végig Doris élettörténetét 288 oldalon át:

1.     A múlt: egészen gyerekkortól kezdődően – a piros címes füzet története
2.      A jelen – öregkor,

több színhely beleszővésével: Amerika, Anglia, Franciaország, Ausztrália.

Teljes mértékig életszerűen írja le az írónő Doris élettörténetén keresztül, hogy milyen is az élet:

-        A nem fényűző gyermekkortól a felnőtté válásig

-        a szegénységtől a jólétig,

-        családdal együtt vagy anélkül,

-        és hát egy igazán megindító szerelmi történet, ami nélkül nem is élet az élet.

Elérkezel arra a pontra, amikor már úgy érzed, hogy fizikailag egy roncs vagy és csak a régi emlékeid maradnak meg neked; számodra fontos emberek, akik már nincsenek az életedben és a régi önmagad. Tárgyak, amelyek csak számodra fontosak. (A piros címes füzet – tele áthúzott nevekkel.)

„ Az ujjai még jól működnek. Kicsit lassúbbak, mint régen, és néha annyira megfájdulnak, hogy pihennie kell. Azért ír, hogy összegyűjtse az emlékeit. Hogy sikerüljön valahogy megfognia az eltelt életét. Azt szeretné, hogy ha majd meghal, Jenny találjon meg mindent. Hogy ő olvassa el mindazt, amit leírt, ő mosolyogjon a fényképeken. Ő örökölje mindezeket a szép tárgyakat: a bútorokat, a festményeket, a kézzel festett csészéket. Csak nem akarják mindezt kidobni a szeméttelepre? Már a gondolatba is beleremeg."

A könyv olvasása folyamán felmerülhetnek az olvasóban a következő kérdések: 

–Milyen életem is volt? 

– Mit is mondtak mindig a szüleim? 

– Megbántam-e dolgokat? Csinálhattam volna-e másképp? 

– Fognak-e rám emlékezni? 

– Vajon az életem története, tárgyai fontosak lesznek-e még mások számára?

– Lesz-e velem valaki, aki átsegít a legnehezén? 

– Van-e mennyország, ahol majd újra együtt lehetek a szeretteimmel? 

Úgy gondolom, hogy mindenki szeretné megosztani az életét valamiképpen. Egyesek írnak róla, rajzolnak róla, tárgyakat gyűjtenek, melyek valamilyen formában az ő történetük – mindenki mesélni szeretne. Különben mi értelme a létnek? 

Számomra igazán megindító és tanulságos volt ez a kis történet. 

Örülhetünk, ha halálunk pillanatában kiteljesedve és szeretteink társaságában lehetünk.

Igazán felkavaró, megindító és romantikus könyvet vehetünk a kezünkbe. Egyszerűen letehetetlen volt. Imádtam.

Részletek a könyvből, amelyek szerintem nagyon igazak, és érzelmileg megindítóak:

„ – Kívánok neked eleget – suttogta a fülembe. – Elég napfényt, hogy bevilágítsa a napjaidat, elég esőt, hogy értékelni tudd a napsütést, elég örömet, hogy megerősítse a lelked, elég fájdalmat, hogy értékelni tudd az élet apró örömeit, és elég találkozást, hogy olykor-olykor kibírd a búcsúzást is."

 „ Valami furcsa dolog történik azokkal az emberekkel, akik annyira vágyakoznak. Kialszik a szemük fénye, és elvesztik azt a képességüket, hogy meglássák a környezetükben és a hétköznapjaikban lévő szépséget. Én is mintha visszapillantó tükörből láttam volna az életemet. Megszépítettem mindazt, ami elmúlt, mindazt, aminek már nem lehettem része."

„ MINDENKINEK KIJUT AZ ÉLET töviseiből. Ezek változtatnak meg minket. Van, amikor észrevesszük, máskor viszont történhet úgy, hogy nem is tudatosodik bennünk. De a fájdalom ott van, örökre, elraktározva valahol a szívünk legmélyén, mint egy ökölbe szorított kéz, amely bármely pillanatban készen áll arra, hogy odacsapjon. Ott van a könnyeinkben és a dühünkben. Vagy, legrosszabb esetben, a fásultságunkban és az élettől való elfordulásunkban."

Szeressük és tiszteljük idős szeretteink életét, tárgyait, emlékeit!

…

 Akkor, talán szeretni és tisztelni fognak minket is, és nem kerülünk a felejtés körkörös örvényébe…

                                                                                                                     

Drajkó Beáta