Sorra olvasom Szabó Magda regényeit, és eljutottam az első olyanhoz, ami nem nagyon tetszett.
Az őz Encsy Eszter életét, annak egy részét eleveníti fel előttünk. Monológ, természetesen egyes szám első személyben írva, és sokáig nem jöttem rá, hogy kinek címezte. Apró morzsákból lehetett összerakni, hogy kicsoda Gizi, ki Angéla, és a többiek, ugyanis akinek szól a monológ, mindenkit ismer, tehát nincs szükség magyarázkodásra.
Eszter egyedüli gyereke a szüleinek, egy vidéki városban élnek. Apja ügyvéd, de beteges, anyja a zenének és a férjének él, Eszter végzi a házimunkát, nincs ideje gyereknek lenni, szegények, a szülei csak egymásnak élnek, belőle pedig az idők során mindenféle érzelem kihal. Van egy osztálytársa, Angéla, aki mindenben az ellentéte: gazdagok, a szülei a széltől is óvják, megvan mindene, Eszter pedig éppen ezért gyűlöli.
Hogy, hogy s nem, úgy hozza az élet, hogy Eszter ünnepelt színésznővé válik a fővárosban, Kossuth-díjas művész, de valahogy üres mégis az élete, szülei meghaltak már, egyedül van. Megismerkedik egy fordítóval, Lőrinccel, szerelembe bonyolódnak, és egyszer kiderül, hogy Lőrinc Angéla férje...
A mű olvasása során valahogy mindig furcsa, rossz érzésem volt. Adott egy nő, akiből az élet kiölte az érzelmeket, kicsit melankolikus a mű hangvétele, a történet sem épp vidám... Alig vártam a végét, hogy vajon mi fog ebből kisülni. Maga a stílus, a nehezen kibogozhatóság sem fogott meg, és megmondom őszintén, amikor vége lett, mintha egy hatalmas kő gördült volna le a szívemről. Először arra is gondoltam, hogy nem írok róla mégsem, na de nem csak pozitív véleményekről szólhat egy ilyen bejegyzés, így úgy döntöttem, mégis itt a helye. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése