Séverine Vidal - Manu Causse: Bicebóca szívek

„– ​Várj csak, tulajdonképpen mit mondtál Flachard-nak?

Lehajolok, hogy felvegyem a táskámat meg a többi holmimat. Kicsit megbillenek, de sikerül nagyjából függőleges helyzetben maradnom. Rátámaszkodom Monique-ra. Monique a botom.

– Azt mondtam neki, hogy ezer okból lehet szeretni vagy tisztelni a fogyatékosokat, de csak azért semmiképpen sem, mert fogyatékosok. Lehetünk például viccesek, helyes srácok, konyhaművészek, jó fejek. De lehetünk síkhülyék is. Síkhülyék, mint bárki más. Se jobban, se kevésbé. Szóval megfelelő okból tiszteljen bennünket, igazgató úr. Na, hát ezt mondtam Flachard-nak. Úgy nagy vonalakban.”

Vlad új srác a suliban. Ha ül, csak gyönyörű szemét látja az ember, a szemébe lógó huncut tincsét, elbűvölő mosolyát.

De ha feláll és elindul, a térdei összekoccannak, a mozgása rendezetlen, egyensúlya ingatag: születésétől fogva mozgássérült. A jópofa, érzékeny és szókimondó fiú gyorsan barátokra tesz szert, akik szívvel-lélekkel mellé állnak, hogy megvalósíthassa álmát.

Lou, a szép szőke Lou is ott van közöttük, csakhogy vele kapcsolatban Vlad többre vágyik, mint egyszerű barátságra…

Egy friss hangú, szívmelengető történet szerelemről, barátságról, másságról, elfogadásról, amely bebizonyítja, hogy még ha két lábbal is (alig) áll az ember a földön, attól még elérheti a csillagokat.

"... A fogyatékosságod semmi amellett, hogy mit érsz. Semmi. Ezért kezelem úgy, ahogy. Úgy teszek, mintha nem is lenne."

Az egyik legmeghatóbb, és számomra az egyik legmeghatározóbb mondatai a könyvnek. Egy nagypapa szavai a bicebóca unokájához.

Talán a legaranyosabb, és legtanulságosabb történet, amit idén olvastam. Mostanában bukkantam rá, és hiába francia írók könyve (elnézést azoktól, akik szeretik a francia írókat, nekem valahogy nem nőttek a szívemhez), egy percig sem haboztam, hogy elolvassam-e.
A fülszöveg annyira nem fogott meg, normál esetben félre is teszem az olyan könyvet, viszont ezt nem tudtam. Nem tudom megmondani miért, valahogy éreztem, fülszöveg ide vagy oda, hogy el kell olvasnom.

És milyen jól tettem. Helyenként vicces, helyenként szívbemarkoló történet fiatalokról, akik nem átlagosak. Vlad és Mathilde mozgásában korlátozott, Dylan dawn szindrómás, Said, nem mindig tudja uralni az ingadozó érzelmeit.

A történet ezeket a gyerekeket mutatja be. Betekintést nyerünk a mindennapjaikba, az érzéseikbe, velük együtt éljük át azokat a pillanatokat, amikor másoknak vannak kiszolgáltatva, amikor társaik lelki sebeket ejtenek rajtuk, és velük együtt esünk szerelembe. Megtanuljuk tőlük mi az az elfogadás, mi az a segítségnyújtás. 

Ahogy haladunk előre a történetben, már már el is felejtjük, hogy pl. Vlad mozgásában korlátozott. Együtt nevetünk vele a saját magára irányuló viccein. 

Szomorú volt olvasni, hogy a gyerekek mennyi előítélettel rendelkeznek, és ezzel mennyire tudják bántani a társukat. Mathilde kerekesszékben éli a mindennapjait, de a folyamatos beszólogatások, és a megaláztatás, amiket el kellett szenvednie, megbélyegezte a mindennapjait. Nem találta magát elég értékesnek ahhoz, hogy elhiggye, a szerelem is rátalálhat. Egy gyereknek soha, semmilyen körülmények között nem szabadna így éreznie.

A történet középpontjában egyértelműen Vlad áll, aki az igazgatóhelyettes engedélyével egy rövidke filmet forgat egy pályázatra. Célja, hogy eljusson New Yorkba. Szerencsére nincs egyedül, ahogy telnek a napok, barátokra talál, akikkel közös erővel neki is látnak a forgatásnak.

A legnagyobb változáson Said és Mathilde megy keresztül. Said balhés gyerek, barna bőrű, arab család gyermeke. Neki is szembesülnie kellett az előítéletekkel, de ő inkább a hírtelen haragjáról és a folyamatos iskolai balhéiról vált hírhedté.
A történet végére Mathilde nézőpontja is megváltozik, elhiszi, hogy kerekesszék ide vagy oda, igenis fontos tagja a társadalomnak.

Ezt a könyvet gondolkodás nélkül kötelező olvasmánnyá tenném az iskolában. Vicces, tanulságos, érzelmes kis olvasmány a barátságról, szerelemről, elfogadásról, és az álmok megvalósításáról. Csak azt sajnálom, hogy olyan gyorsan vége lett. 

Vlad mert nagyot álmodni, és mert belevágni. Az ő hozzáállása példaértékű még a felnőtteknek is, akik hajlamosak a kifogások gyártására.

Olvassátok! Higgyétek el, megéri! :)

(kép és fülszöveg: www.moly.hu)