2019. február 26., kedd

Rácz-Stefán Tibor - Élni akarok!

„Mernél szeretni, ha az időd lejárt?

Lilla már évek óta a halál árnyékában él. 

Beteg, és tudja, hogy csak hetek vannak hátra számára. Hazatér a kórházból, hogy teljesítse a bakancslistáját, segítsen szeretteinek az álmaik elérésében, és még utoljára átélje a hétköznapok egyszerű csodáit. 

Nem is vágyik ennél többre, ám ekkor megismeri a szomszéd srácot, aki az összes tervét felforgatja… 

Noel egy pimasz, irritálóan vonzó, de közben érzékeny fiú, akinek mindene a fotózás, és az az álma, hogy bejárja a világot. 

Nem is sejti Lilla sorsát. 

A két fiatal egyre közelebb kerül egymáshoz, de Lilla nem akar szerelembe esni. Nem vágyik másra, csak hogy a fiúval lehessen, de retteg attól, hogy Noel viszonozza az érzelmeit. 

Mi a jobb? 

Ha az ő érdekében eltaszítod magadtól azt, akit szeretsz, vagy ha esélyt adsz a boldogságnak, bármilyen röpke legyen is?

Éld meg a csodákat!” 




Épp most fejeztem be a könyvet, így rendkívül friss az élmény, de megpróbálom minél jobban összeszedni a gondolataimat. Ha dióhéjban akarnám jellemezni, ez tipikusan egy olyan történet, ami teljesen összetör olvasás közben, hogy aztán újra egésszé tegyen. Pont ettől, a témájától tartottam. Már régóta érik a bejegyzés, de tologattam a könyv elolvasását, hogy vajon mikor leszek képes belekezdeni. Aztán egyszer csak úgy döntöttem, eljött az ideje, tovább nem halogathatom.

Szeretném külön kiemelni a könyv borítóját, ami csodálatos. Ha valaki meglátja egy könyvesboltban, szinte biztos vagyok benne, fel fogja kelteni a kíváncsiságát, és leveszi a polcról, hogy elolvashassa a fülszöveget is. Nem szeretném túlragozni, nálam így néz ki egy tökéletes könyvborító. Vonzza a tekintetet, összhangban áll a történettel. Az orgonának pedig különleges szerepe van.

Kép forrása: en.wiktionary.org, Dorian Bianco.

A történet témaválasztása sokakat érzékenyen érinthet, bevallom, engem is. Ha az ember meghallja azt a szót, hogy valaki rákos, akarva-akaratlanul rögtön az jut eszébe, hogy bármikor elveszítheti az illetőt. Persze, vannak csodás gyógyulások, és sosem szabad feladni a reményt, de sajnos olyan esetek is, mint a főszereplő Lilláé. Amikor a gyilkos kór egyszer csak újra visszatér. Különösen fájdalmas volt a történetben, hogy megtudjuk, édesanyja korábban szintén rákban halt meg.

Lilla nagyon erős lány, aki fiatal kora ellenére keményen harcol az életért. Bár leginkább sikítani, ordítani szeretne a fájdalom miatt, tudja, hogy ezzel még nagyobb szenvedést okozna a szeretteinek: édesapjának, testvérének, Edinának, valamint legjobb barátnőjének, Bettinek. Így sokszor inkább csendben tűr. Küzdelme egészen addig tart, míg orvosai sem látnak már reményt. Lilla ekkor a Fortepex nevű gyógyszer mellett dönt. Bár tisztában van vele, hogy ez tulajdonképpen a halálos ítéletét jelenti, mégis lehetőséget ad egyfajta méltóságteljes távozásra. Lényege, hogy a szedése kezdetén szinte a tünetmentesség illúzióját kelti, feltölt energiával. Viszont, amint hozzászokik a beteg szervezete, egyre kevesebb ideig tart a hatása, növelni kell az adagot. Végül pedig bekövetkezik az elkerülhetetlen, a halál. (A gyógyszer a történetben kitalált, a valóságban nem létezik.)

Bár Lilla 18. életévének betöltésekor, mindent átgondolva dönt a Fortepex mellett, amit végül orvosa, Kállay doktornő is megért – ő szintén rák miatt vesztette el gyermekét –, édesapja jó ideig képtelen szembenézni az elkerülhetetlennel. A lány hazatérve naplót ír, és bakancslistát vezet azokról a dolgokról, amiket meg szeretne tenni a halála előtt. Bár ezek számunkra teljesen hétköznapinak tűnhetnek, például hóembert építeni, együtt lenni a családdal karácsonykor, Lillának nagy céljai. Szépen sorban, de elrendezi, hogy apja és testvére kibéküljön, megvalósítsák álmaikat. Egy dologgal viszont nem számol: beleszeret a tehetséges fotós fiúba, Noelbe, aki a szomszédba költözött.

Megértettem Lilla döntését, hogy miért titkolta el a betegségét a fiú előtt. Ő volt ugyanis az egyetlen, akinek így nem láthatta az arcán a sajnálatot, a fájdalmat. Bár igyekeztem tartani magam, tényleg igaz, amit korábban a könyvvel kapcsolatban olvastam. Szükség lesz mellé papírzsepire. Szégyen, nem szégyen, két helyen is eleredtek a könnyeim. A végén a doktornő kedves gesztusától, ami az orgonákhoz kapcsolódik – nem szeretnék spoilerezni –, valamint Noel levelénél.

Összegzés: 
A könyv elolvasása fájdalmas volt, de egyben különleges élmény is. Mondanivalója pedig, hogy vegyük észre a hétköznapok apró csodáit. Ami számunkra természetes, másnak érték. Tanuljuk meg ezeket figyelembe venni, és örüljünk az élet minden egyes pillanatának. Ez a legnagyobb ajándék, amit kaphattunk.

Köszönöm az élményt, Rácz-Stefán Tibor!

Gyönyörű volt minden! Ahogy a sötétséget megtörte a hó fehérsége és a lámpák sárgás fénye. Hihetetlen, mennyi szépséget nyújt nekünk az élet, csak elég figyelmesnek kell lennünk ahhoz, hogy felfedezzük őket.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése