Szepesi Mária: A vörös oroszlán

Egy barátnőmmel arról beszélgettünk, melyik a valaha olvasott legjobb könyv. Én szilárdan kiálltam Ken Follett A katedrális című könyve mellett, de ő azt állította, hogy A vörös oroszlán még annál is jobb. Elolvastam. Nem jobb. Sőt. Ha elolvassuk az ajánlót a borítón vagy könyvajánlós honlapokon akkor azt írják, hogy "első olvasatban egy lehetetlen, négy évszázadot átfogó, izgalmas történetet látnak benne, később azonban a mű beavatássá alakul át, amely az alkímia történetét és a keleti filozófia legmélyebb kulcsait rejti magában." Nekem ezek egyike sem jött át.

A történet rém egyszerű. Van a főhős, aki az örök életről álmodik már gyerekkora óta. Egy távoli rokona tanítgatja az akkori korszakban oly divatos alkímia alapvető tudományára, illetve írni, olvasni. A kis parasztfiú a rokon halála után megszökik, hogy világot lásson és megtalálja az örök élet elixírjét. Talál egy mentort, aki a titkos, mindenki által ismerni vágyott alkímia tudora és van örök életet adó elixírje is. Mivel azonban a mentor szerint a fiúnak szép lassan kellene haladnia, a fiú azonban vágyik a tudásra és persze az elixírre, szépen megöli a mentort és megszerzi az ún Príma Materiát. Na innentől kezdve utáltam meg a főhősünket és Szepes Máriának nem is sikerült többé megszerettetnie velem. 

Az elixír képessé tette a fiút az emlékezésre, vagyis nem adott neki örök életet, de újjászületése után képes volt emlékezni az előző életére, az ott elkövetett hibákra és szép lassan fejlődnie addig, amíg ő maga is meg nem értette a Príma Materia jelentőségét, előállításának módját, a legfőbb jóra való törekvés elengedhetetlen akarását. 

Az alkímia története valójában annak a története, ahogy főszereplő életről életre vándorolva kísérletezik és fejlődik tudásban és jellemben egyaránt. Legalábbis ez a szándék. Én azonban nem tudtam megbocsátani neki a legelső életében elkövetett gyilkosságot és azt, hogy valamennyi életét arra pazarolta el, hogy végre örök életű legyen, megszabaduljon az újjászületés felesleges procedúrájától és lelke szabadon szárnyaljon. Mert mindez nagyon szép gondolat, de valóban mindent és mindenkit fel kell ezért áldozni? És tényleg ez a jó út, ez az amit követnie kell mindenkinek, ha a lelkét föl akarja szabadítani? Ha igen, szomorú vagyok, mert sosem leszek örök életű.

Ha az ajánló a keleti filozófia kulcsának azt gondolja, hogy az újjászületés a magja, akkor értem, mi az összefüggés, de valójában a keleti filozófiáról egy szó sem esik a regényben, az egész itt játszódik le Európában. 

Van még egy hiányérzetem. A történet azzal kezdődik, hogy egy író alkotói szabadságra megy, amikor egy ismeretlen pasas megjelenik nála hivatlanul és ott hagy egy kéziratot, hogy vigyázzon rá. Ez a kézirat maga a történet. Viszont a regény végén nincs lezárás, vagyis én nem értettem meg, hogy miért került a képbe az író és mi lett a kézirattal, mi volt egyáltalán az első rész jelentősége ebből a szemppontból. Persze az is lehet, hogy ott van mindez a sorok között, csak nem értettem meg. Ami nem csoda, mert nem egy könnyű olvasmány.

Bár a regény nyelvezete rendkívül élvezetes, gyönyörű képekben meséli el a történeteket, a démonokkal való küzdelmet, a másik világon sodródó lélek tapasztalásait, de épp ezért nagy figyelmet érdemel. Ez nem az a könyv, amit kiviszel a strandra, vagy csak úgy előkapod ha van egy kis időd olvasni. Ehhez zavartalan nyugalom kell, hogy kiélvezhesd az igazi erényét a nyelvezetét. Ha a szókincsedet akarod fejleszteni vagy az íráson töröd a fejed és nem tudod, hogy kellene a képeket szavakba önteni, akkor ez kötelező olvasmány számodra. Ha az okkult tudományokhoz szeretnél közelebb kerülni, kihagyhatatlan ez a regény. Ha viszont egy izgalmas, lendületes, fordulatos regényre vágysz, Isten ments, hogy kézbe vedd.

Megjelenés: 2018

Oldalszám: 413

Kiadó: Édesvíz Kiadó

Borítás: Keménytábla, védőborító