Mondjad Atikám! előadás ajánló

Olyan előadást akarsz ami kimozdít, letaglóz, elgondolkoztat és tükröt tart?

Akkor nem hagyhatod ki Vecsei H Miklós Mondjad Attikám! monodrámáját.

Erről hoztam nektek élménybeszámolót. 

Két nappal az előadás után is csak nézek magam elé, ha eszembe jut mit mutatott be Vecsei H. Miklós a Pesti Színház színpadán Mondjad, Attikám!- című monodrámájában. Aminek ő maga a főszereplője, dramaturgja és rendezője is egyben.

De valójában ezt a művet nem is lehet monodrámának nevezni inkább egy olyan teljes átlényegülés, ami megpróbálja elénk idézni magát József Attilát. Miklós teljes kutató munkát végzett versekből, dokumentációkból és életrajzi művekből. Melyek segítségével próbálja elmagyarázni a megfejthetetlen József Attilát. Összeköti önön lelkével a költő lelkét, majd az őrület határán bemutatja melyek, azok a stációk, amin átment ez a ragyogó elme életében.

A helyszín egy szoba. Ami végig csak egy szoba -  hisszük az elején - vasággyal dohányzó asztalkával a falnál, fogassal, falikúttal alatta egy vas lavórral vaslábakon. Igen a nyers, a rideg és hideg a legjobb jelző a helyszínre ahol végbe megy a „szellemidézés”. 

A kezdő jelenetben a színész „berobban” a színpadra sötétség és elektromos kisülések hangjának kíséretében egyszer csak feldereng alakja, mint Attila. Fájdalom kétség és értetlenség játszik arcán. Mintha maga sem tudná, hogy került ide. De bele kezd. 

Mintha analitikusának magyarázná el, hogy hogy is került ide elénk késsel a kezében és miért. Mi magunk a nézők vagyunk, akiktől a végkövetkeztetés és megfejtést várja. De valójában maga sem tudja kitől is várja a megfejtést.

Elindulunk vele együtt elméje rengetegében. Megidéződig előttünk gyerek kora, családja  és édesanyja. Akit annyira szeretett mégsem tudott megelégedést adni neki. Ő volt az utolsó gyerek „5 kilósan születtem” – mondja Attila, elrévedve vonja le következtetését miszerint biztosan ezért hagyta el apja őket. Hiszen anyja miatta tágult ki akkorára, hogy nem tudta teljesíteni házastársi kötelezettségeit. Elmélkedéseit kisülések hangja kíséri és feldereng minden alkalommal elméjének barlangja is (falra vetített barlang képében). Gyermekkora útvesztőiben kísérjük végig, szeretett anyja betegségétől, nevelőszülőknél való évein át egészen édesanyja haláláig, majd testvérei házasodásáig. Mindezen megidézés alatt a szoba nem változik, viszont funkciói igen, Miklós játéka betölti a teret. 

Elhiszem neki hogy a szomszéd ágyon (ami a szobában sincs) éppen hetyegnek. Látom amint apja a kocsma pultján táncoltatja Attila fiatalabb nővérét. Átkelek Attilával a fiú és a férfi vélt és számára valós határán, az első szexuális megtapasztaláson 

– Én a nagy csöcsű negyvenévest választottam. Kérdezte mennyim van. Mondom mennyi lesz? Majd megegyeztünk – mondja, zsebre vágott kezekkel, kisfiús dülöngéléssel és pici örömmel vegyes csalódottsággal a hangában az ifjú költő képében Vecsei. 

A szoba amorf. Változik, ahogy az elme és az élet valósága betölti. Tiszta pillanatokban tényként közli öngyilkossági kíséreltet. Mint a szabadulás utáni vágyat.  Majd a következő éles pillanatban az összeomlás szélén sínylődik és a nők meghódításának furcsa kísérletét ecseteli. Miszerint a házuk elé állt és felgyújtotta a haját. Így ki kellett jönniük.  A kétségbe esett hősszerelmes ötvöződig, a nagy gyerekkel és a kielégületlen „férfi állattal” aki csak szomja oltását látja női testben. Egy olyan fiatalembert rajzol elénk Miklós aki küzd önmagával, azokkal a sérelmekkel amik gyerek korában érték, a beteljesüléstelen vággyal, az anyai szeretett hiányával és a hatalmas elvárásokkal hiszen ő egy zseni.

 A szobánk nem csak időben, de térben is utazik egészen Párizsig és a Sorbonig, majd vissza a magyar valóságba. A fiatal színész „penge élen táncolva” mutat be egy szintén „penge élen táncoló” életet. Lehet ezért is van a kés a kezében? 

A magyar irodalmi képzés nem tudja befogadni Tiszta szívvel, mely a színész megjelenítése alapján egy társadalomkritika, nem pedig Isten elleni lázadás. Hatása nem kisebb, mint egy mély zuhanás.

Hiába próbál megfelelni soha nem tud elég lenni. Sem elméje játékában meg személyesülő szerelmeinek, akiket van, hogy sérteget, van, hogy kapaszkodik beléjük és van, hogy nem törődőm módon hozzájuk vágja véres fogát. 

Ahogy veszíti, el az embereket a főhősünk úgy zárkózik egyre beljebb önmagában és szűkül a tere meg inkább. Mindezt a rendezésben egy plexi fal térelválasztása is hangsúlyozza. 

Amit Miklós megkocogtatva is érzékeltet, hogy ez megakadályozza a szabadságát. Mintha egy „buborékban” élte volna le egész színes világát József Attila.

Egy ekkora érzelmi és értelmi kreativitással rendelkező embert úgy fogalmaz meg Miklós, mint egy felnőni nem akaró, meg nem értett fiatal férfit. Aki vágyik a közelségre a megértésre, de nem tud viszonozni. Aki akar jó lenni, de nem tud. Egyetlen kiútnak kínjaiból a halát vagy a szerelmet látja. 

Színészi hangjátéka és test beszéde tudatos végig tudja, mit miért tesz, és mit akar megértetni velünk nézőkkel. Mint amikor egy festmény annak ellenére, hogy nem tudjuk elmagyarázni, mivel és hogyan de sokkol, hat ránk és végül ledönt a lábunkról. 

Az emberi élet nyers valósága, őszinte fájdalma járja át a teljes előadást, még a boldog pillantókban is ott bujkál a színész arcán is a rettegés árnya, hogy ez múlandó és el fogja veszíteni akár ő mag, akár Attila a boldogságot.  A két emberi személy kéz a kézeben ugyan azt a testet használva jelenik meg előttünk. Mikor a kétségek és kételljek közözött gyötrődő férfit látjuk, a különbség teljesen elvész.

A levegő megáll és vágható a feszültség mikor az örültek házában sínylődő Attila könyörög matracát szorongatva analitikusának, hogy ő jó lesz, csak engedjék ide Flórát, ő nem beteg csak engedjék be. 

Teljes távolság a valóságtól jelenik meg Miklós arcán, mondhatni már könyörög, mint éhes gyerek az ételért. Így a stációk egyre magasabbá válásával és veszteségei gyarapodásával már tudatos tiszta döntést formál meg Attila lénye, miszerint meggyógyul és meggyógyulva öli majd meg magát. A vonat suhanó hangja egyre élesebb. Egyre rettentőbben tölti be a teret...

Sokan aggódtak meg lesz-e, ez a klausztrofób érzés, ha a darab átkerül a Pesti színházba. 

Minden kétkedőnek jelentem meg maradt a mellkast szorongató élmény. 

Vecsei H. Miklós egymaga képes elérni azt, amit sok előadás 5-6 színésszel sem képes. Megragad, beránt, és nem enged el, míg ő azt nem mondja:

 most már elég, már érted mit is akartam ezzel mondani.

Azt mondja a szakma, a színházi előadás megismételhetetlen, eszencia. 

Vecsei H. Miklós egy élet megismételhetettlenségének eszenciáját álmodta és alkotta meg ebben az előadásban.

Hálás vagyok! 

Köszönöm Hasi az élményt! 

Doxa