Vámos Miklós: Apák könyve

A Vámos Miklós-könyveket úgy tűnik, képtelenség letenni. Nekem másodjára is csak nehezen sikerült. Kezdődött az Anya csak egy van című kötetével, és folytatódott az Apák könyve című regénnyel. Kölcsönkaptam a könyvet, az illető, aki adta, azt mondta: ha az Anya csak egy van tetszett, ezt imádni fogom. Igaza volt.

Az Apák könyve tizenkét generáció történetét, pontosabban az elsőszülött férfiak életét (és halálát) mutatja be, háromszáz évet átölelve. A történetekben nemcsak a családok, hanem érintve a magyar történelem is bemutatásra kerül. A Rákóczi-szabadságharctól kezdve a kilencvenes évek végéig sok történet született minden család életében, éppúgy, ahogy a magyar történelemben. Szépségek és tragédiák. Ahogy megbomlik a világ, érzékelhetően szétbomlanak a lelkek, és a családok is. A könyv végére eljutunk a XX. század borzalmáig: a háborúkig, a zsidótörvényekig, a kommunizmusig, s bár a könyv valóban nem a történelemről szól, rá kell jönnünk: éppúgy, mint a szereplők, senki sem vonhatja ki magát alóla.

A férfiak naplóban, azaz az Apák könyvében írják meg gondolataikat, bölcsességüket, s a könyv egy ideig apáról fiúra száll. Nemcsak a múlt jelenik meg azonban a gondolataikban, hanem a jövő is, ugyanis a szereplők látják a jövendőt – ki élesebben, ki életlenebbül; mindenesetre a könyv, a gondolatok, a kért és kéretlen tanácsok és a jövő sejtése olyan folytonosságot, hasonlóságot és szeretetet jelent a szereplők között, amely szinte csak az apák és fiaik között létezik.

Vámos Miklós zseniálisan alkalmazza a magyar nyelv változó formáit. A XVIII. század történetét még régimódian, a jelenkor történeteit már az általunk is ismert, egyébként jóval szegényesebb szavakkal írja le, ezzel is érzékeltetve az idő múlását. A könyv ráadásul gyönyörű, keretes történet is egyben: napfogyatkozással indul és napfogyatkozással végződik. Az egyiket az 1700-as években nézi egy fiatal fiú, a másikat, 1999-ben tizenkét generációval később az utóda...

Őszintén bevallom, sosem szerettem a történelmi regényeket, a kosztümös történeteket, valahogy sötétebbnek, ingerszegényebbnek tartottam az elmúlt időket, mint a jelen kor történeteit. Ez a könyv viszont megkavart. Azt éreztem végig: ahogy telik az idő, ahogy nyílik a világ az emberek számára, ahogy órák kérdése csak, hogy az egyik kontinensből a másikba jussunk és azonnal tudunk beszélni messze élő rokonainkkal telefonon, azt is jelenti, hogy elvesznek a gyökerek. Hogy kevéssé lesz fontos, mit mondtak, éreztek, éltek át apáink, nagyapáink, dédapáink és az ő őseik, mert habzsolhatjuk a lehetőségeket, mert megszűnik az idő és minden felgyorsul. Viszont, ha hihetünk Vámos Miklósnak, talán nincs még veszve semmi. Az elkalandozott lelkeknek is fontos lesz egyszer, hogy megtudják, honnak származnak, hogy szimbolikusan, és általuk addig még nem ismert tisztelettel megfogják az elődök kezét, meghallgassák, mit suttognak, mit tanácsolnak. Hogy folytassák az írást az Apák könyvében.