Tore Renberg: Szerettem másképp is

Zseniális norvég regényt olvastam az elmúlt egy-két hétben, komolyan mondom, üdítő volt. Már önmagában az is, hogy norvég, így a nevek, helynevek, egyéb lefordíthatatlan dolgok nem angolul voltak, ez is frissítő volt. A tartalom viszont nem egy habkönnyű tündérmese, nem azért illik rá a szó, hogy üdítő, hanem az élmény, hogy mennyire jó.

Péter hozta a könyvtárból, belelapozott, és az első pár oldal nagyon megfogta, itthon felolvasta nekem is. Aztán később félretette a könyvet, mert a folytatás neki már nem jött be annyira, de nekem igen, olyannyira, hogy szeretném beszerezni. 

Az ütős kezdés azt hiszem, főleg nekünk, a hetvenes években születetteknek üt akkorát, azok közül is különösen az első pár évfolyamnak. Tulajdonképpen egy felsorolás: képzeljük el, hogy még nincs EU és nincs mindenkinek internete otthon, de számítógépe se, satöbbi, satöbbi, sorolja az 1990 óta történt eseményeket, majd átfordítja: oké, mindez nem történt meg. 1990-et írunk, Norvégiában vagyunk tizenhét évesen, a punkzenét szeretjük, határozott és kissé radikális véleményünk van a világról, és magyar olvasóként különösen érdekes nekünk, hogy amikor mi épp a vasfüggönyt bontogattuk, akkor ők ott izgalommal telve figyeltek minket.

Írok röviden a tartalomról, bár ebben a könyvben nem a konkrét történések adják a lényeget. A főszereplő a tizenhét éves Jarle, van egy jóbarátja meg egy barátnője, egy zenekara, iskolába jár, és szeret különbözni. A szülei nemrég váltak el, aminek örül, mert nagyon rossz volt a kapcsolatuk, az apjával csak ő tartja a kapcsolatit, azt is óvatosan. Az ismerőseit, iskolatársait csoportokba sorolja, és fontos neki, hogy ő a barátjával lehetőleg más legyen, ne azt szeresse, ne azt gondolja, mint a többség. Legtöbbször tényleg komoly meggyőződése is, és nem csak az elkülönülés miatt gondolja, amit gondol, amit konkrétan nem is tudnék átadni, mert részben a norvég politikai helyzethez kapcsolódik, meg az akkor szakadozásnak induló szociális hálóhoz... 

Mindenesetre Jarlénak van egy bizonyos jól bejáratott élete... amikor is új fiú érkezik az iskolába, és minden összezavarodik. Jarle ugyanis első látásra beleszeret ebbe a fiúba, aki szép és nagyon más. Nem kell visszahőkölni, innentől sem szól a regény homoszexuális kapcsolatról (bár sokakat ez nem rettent vissza). Ez egy nagyon tiszta érzelem, úgy mondanám, hogy Jarle mélyen, tiszta szívből megszereti Yngvét, ez egy szívbeli fiúbarátság lenne, ha lenne ideje kibontakozni, és igen, talán van benne egy cseppnyi testi vonzódás is... de ezt meg olvastam pszichológiából, hogy tök normális kamaszkorban. 

Jarle küzd ez ellen az érzés ellen, ráadásul barátnője is van, igyekszik átfordítani rá, de közben nem tud ellenállni, új szokásokat vesz fel, amik közelebb viszik Yngvéhez, ezt észreveszik és furcsállják a barátai. És közben gondolkozik, gondolkozik. Nagyon érdekesen van megírva, mert a könyvet tulajdonképpen a 30 éves főhős írja, de egyes szám első személyben, tizenhét évesen meséli, és alig lehet észrevenni, hogy hol csúszik át visszaemlékezésbe. Néha szinte perel egymással a kamasz és a felnőtt Jarle. Lenyűgöző a gondolkodásmód, hogy mennyire mélyen érez egy ilyen kamasz gyerek, mennyire át tud élni érzelmeket, és mennyire bántja, hogy ezzel az átéléssel sokszor éppen csak egy percet elkésik, és már "nem jön át" a megértés, a beleélés. Az író pedig remekül tudta elhelyezni ezeket az érzelmi viharokat és mély társadalomkritikát megfogalmazó gondolatokat egy kamasz életének egy bő hetében, egy olyan hétben, amikor az addigi világa erősen felbolydul.

A könyvnek már megjelent a második része is, ami valójában előzmény, Mégis van apám a címe. Akarom! Tíz pont Tore Renbergnek.