Vámos Miklós: Anya csak egy van

Minden alkalommal haragudtam a Ferenciek terére. (Általában úton szoktam könyvet olvasni, metrón, buszon, villamoson. Dühös voltam, amikor be kellett csuknom a könyvet és le kellett szállnom a megállónál. Lebilincselt a történet, olyannyira, hogy amikor befejeztem és egy napig döbbenten méláztam rajta, újra nekifogtam, az elejétől kezdve.)

Vámos Miklóst nem olvastam eddig, és nem tudtam, mit hagyok ki. Azt sem tudom, kötelező olvasmány-e ez a könyv az iskolákban, de szívem szerint azzá tenném (bár néha a kötelező visszaüt... mindenesetre rávenném a diákokat, olvassák el. Meg a felnőtteket.).

A főszereplő egy anya. Egy beteg, mániás-depressziós anya. Két gyereke, Ladó és Sárika próbálnak alkalmazkodni a betegséghez, több-kevesebb sikerrel, viszont anya csak egy van, hangzik el gyakran Ladó szájából. Ha anya depressziós, ahogy anya fogalmaz, lent van, minden mindegy, nem érdekli semmi, még figyelni is alig tud a világra. Ha fent van viszont, övé a világ, övé a kaland, a szerelem, az utazás, a nevetés. Minden, ami a két, egészséges felnőtt gyerekének életéből hiányzik... Ők aggódnak, ha anyjuk lent van, aggódnak, ha fent, mindig aggódnak valamiért, de mindig másért: hogy ne tegyen kárt magában, hogy ne vesszen el utazás közben, hogy ne legyen újra szerelmes. Végül félnek anyjuk halálától, ami előbb-utóbb be is következik.

Az anya monológja végigfut a regényen, mintha csak egy csésze tea mellett nekünk mesélné, suttogná a történeteket, az életét (a másik szálat, Ladó mindennapjait, gondolatait elbeszélő formában írta Vámos Miklós). Ezért is érezzük a könyv végére sokkal egészségesebbnek, őszintébbnek, életrevalóbbnak az anyát - betegsége ellenére -, sőt, közelebb is magunkhoz, mint bármely más szereplőt. Mellékszereplőkként, de fontos tényezőként megjelennek mások is: Zsuzsa, Ladó felesége, Vera, Ladó számára az elérhetetlen, gyönyörű nő, Dr. Bartosik Gizella pszichiáter, akiben anya feltétel nélkül megbízik, vagy az elhunyt férj, Maros Andor. Vámos Miklós ügyesen játszik a szavakkal, azt vettem észre, aki a könyv elején szimpatikus volt, az a végére taszító lett, akit gonosznak mutatott be, az valójában jóságos. A szomorú, tragikus sztoriba bele-belecsempészett humort is, ha az ember nem vigyáz, könnyezik és kacag egyszerre.

Nagyon megszerettem a könyv végére az anyát, Özvegy Dr. Maros Andornét, pedig valóban nehéz karakter volt. Azt hiszem, aki meg szeretné érteni, vagy elfogadni az idősebb emberek gondolkodását, érzéseit, megérteni a magányukat, a folyamatos emlékezéseket, a szavaikat, mindenképp olvassa el a könyvet.

Azok is, akiknek jelent valamit ez a szó, „Anya”...

Idézet a könyv végéből:

„Kár, hogy csak MOST kezdek rájönni, hogy alapjában véve jópofa nő lehetett az anyám

KÁR, hogy csak most kezdem IRIGYELNI, amiért annyira BÁTRAN élt, ahogyan én sose mertem

DE JÓ VOLNA ÚJRAKEZDENI”