2017. május 4., csütörtök

A MEGELEVENEDŐ MÚLT (3) Medveszív



Írta: Kiss Attila
Kiadó: Móra, 2007
Oldalszám: 400

„A medve szíve mélyén ember, az ember pedig medve. A gyermekeim egy új nemzetség alapítói lesznek, amely nemzetség nagy néppé lesz majd – emberi testtel, de medveszívvel.”
E szavakkal búcsúzik a regényben a finnugor népek mitikus állata, s a nemzetség, amelyről beszél, a magyar nép őse volt. Csábán története folytatódik a kötetben, s mialatt az olvasó hiteles képet kap a hét törzs szövetségének mindennapi életéről, az ősmagyar hitvilág mondái valósággal életre kelnek a könyv lapjain.
A kötet a nagy sikerű történelmi ifjúsági regény, az Altináj folytatása.



Medveszív című regény az Altináj folytatása. Újabb kalandokon keresztül kísérhetjük végig Csábánt, az egyszerű sztyeppei nomád kisfiút, aki megküzd Korkutájjal és az őt támogató sötét erőkkel. A könyvben voltaképpen a jó és a rossz harcáról olvashatunk. A mese emellett igyekszik a magyarság néppé-nemzetté válásának legkorábbi időszakáról is képet adni.
A Medveszív összetett regény – a meseregény és az ifjúsági regény kategóriákhoz lehetne sorolni. Témáját tekintve inkább meseregény, kidolgozottságát, nyelvezetét tekintve inkább ifjúsági.
Összetett olyan szempontból is, hogy a lehető legtöbb mindent szerette volna az író a könyvbe belezsúfolni.
Legnagyobb erénye az Altinájjal együtt a hiánypótlás – az ifjúság számára régen íródott hasonlóan színes és izgalmas mű a magyarság pusztai korszakáról.
Legnagyobb bűne és hibája erőltetett modernsége – sőt, trendisége: a szereplők szóhasználata és castingolása már-már „Barátok közt”-ös „magasságokat” ér el. Mintha a regényben összekeveredne a korabeli viselkedés és szóhasználat és a mai „fiatalos” vagy annak inkább tűnő beszédmód.
A sztyeppei nomád kultúra és viselkedés ábrázolásakor a szerző igazán támaszkodhatott volna Herczeg Ferenc és Kós Károly vonatkozó regényeire, a Mondák Könyvére, illetve A.V.G. Jan Tatárjárás-trilógiájára.
Összetettsége előny és hátrány egyszerre: a cselekmény, a leírások néha bonyolultnak, hosszadalmasnak tűnnek, egy-egy rész pedig mintha ki is maradhatna – vagy akár egy harmadik könyvben kaphatott volna helyet.
A történettudomány oldaláról nézve a lektor, Somfai Kara Dávid neve elég garancia kellene, hogy legyen a könyv szakmai oldalát tekintve. Talán mégis érdemes lett volna egy néprajzost, egy történészt és egy régészt is megkérdezni a felhasznált motívumok és események hitelességéről.
A nyugati országokat bíráló résznél a szerző kissé elveti a sulykot – mintha elfelejtené, hogy 1000 éve ehhez a kultúrkörhöz tartozunk. Itt különösen az a hosszan részletezett kijelentés bántó, mely szerint a nyugatiak elpuhultak, dekadensek, őrültek, valamint nem tudnak és nem is szeretnek harcolni.
 Vajon mit szólnának ehhez a római legionáriusok, vagy a hazájukért elesett keleti gót harcosok – s nem utolsósorban Szent László királyunk, aki nyugati királyként vert tönkre „íjfeszítő” népeket? A lenézés a nomádok és letelepedettek oldaláról természetesen kölcsönös volt – de volt egyfajta megbecsülés is.
Ennyit a mű hibáiról.
 A legjobban a leginkább hiteles részek tetszettek – Turuntáj, a nemzetségi táltos „utazása” és a népmese-szerű leszámolás Csukurral, a gonosz táltossal és az ehhez kapcsolódó griffmadaras menekülés.
Az előbbi teljesen életszerűen adja vissza a pusztai sámánok „világfa-mászását” és egy bad trip keverékét. Az utóbbi pedig az ismert magyar népmese kidolgozott változatának tekinthető – bár a végén a teljes végtagcsonkolással kissé túlzásba esett a szerző, óhatatlanul is a Gyaloggalopp Fekete Lovagja jut eszünkbe, ami kissé ugye rontja a drámai hatást…
A műben ugyanis Csábán, hogy kijusson a másvilági szakadékból, Alpkarakus, a griffmadár segítségét veszi igénybe. Útközben kenyérrel és hússal eteti a madarat, végül elfogy az elemózsia, s a saját testrészeit kell odaadnia: kezét-lábát mind. A népmesében pedig pusztán egy-egy falat húst kanyarít a combjából a szegénylegény és azzal eteti a madarat.
 A szerző ügyes eszközzel magyarság talán legtömörebben és legszebben kidolgozott crédóját éppen a gonosz táltos-dzsatcsi (esőcsináló) szájába adja – már ezért is megérte elolvasni a művet.
 A könyv minden hibája ellenére még egyszer hangsúlyoznunk kell: az Altinájjal együtt hiánypótló munkáról van szó.

 (A bejegyzés megírásában segítségemre volt a http://olvasovanevels.gportal.hu/)

0 hozzászólás:

Megjegyzés küldése