2017. február 16., csütörtök

Illésfalvi Péter - Dr. Szabó Péter: Erdélyi bevonulás, 1940



Kiadó:TORTOMA KIADÓ
Oldalak száma: 204
Borító: KEMÉNYTÁBLA
Súly: 910 gr
ISBN: 9789738995239
Nyelv: MAGYAR
Kiadás éve: 2015






Hetven éve, 1940. szeptember 5-13. között, a második bécsi döntés következtében Észak-Erdélyt és a Székelyföldet birtokba vette a magyar honvédség. Az erdélyi magyarság mindenhol kitörő lelkesedéssel fogadta a bevonuló honvédeket. A baróti Tortoma Könyvkiadó az évfordulóra egy az eseményhez méltó kötettel emlékezik. Az Illésfalvi Péter és Szabó Péter budapesti hadtörténészek által írt és szerkesztett több mint 200 oldalas, igényesen kialakított, gazdagon illusztrált kötet olvasói a szemtanúk emlékezete, a korabeli hadiokmányok, egy értékelő tanulmány, illetve egykorú sajtóhíradások és helyszíni felvételek által ismerkedhetnek meg a magyarság számára oly fontos eseményről. 

◦◦◦◦◦◦◦◦◦◦◦◦◦◦◦◦◦◦◦◦◦◦◦◦◦◦◦◦◦◦◦◦◦◦◦◦◦◦◦◦◦◦◦◦◦◦◦◦◦◦◦◦◦◦◦◦◦◦◦◦◦◦◦◦◦◦◦◦◦◦

Nagyon szeretem az olyan könyveket, amiket a történelemről írtak és szívesen vagyok Erdélyben- ez a könyv pedig a kettőnek nagyon jó ötvözete volt. 

A II. világháború egyik eseményét mutatja be a könyv. A második bécsi döntés a bécsi döntések közül a második volt, amelyet 1940. augusztus 30-án hozott meg a Harmadik Birodalom és Olaszország a magyar–román területi vita ügyében.
Észak-Erdélyt az 1940. augusztus 30-án kihirdetett második bécsi döntés ítélte Magyarországnak. A magyar rádióban délután negyed ötkor jelentették be a hírt. A visszacsatolt területek magyar nemzetiségű lakosai örömmel, a román fennhatóság alatt maradt dél-erdélyi területeken élő magyarok megdöbbenéssel fogadták a híradást. Román oldalon elkeseredettség és düh volt a jellemző reakció; ez a területveszteség ráadásul az év folyamán már a harmadik volt Besszarábia és Bukovina, valamint Dél-Dobrudzsa után.
A döntés értékelése máig megosztja a történészeket, amelyet az eltérő megnevezések is mutatnak. A románok a bécsi diktátum (románul: dictatul de Vienna) kifejezést használják, míg a magyarok a döntőbíráskodás, illetve döntés szavakat. A döntést a kommunista Romániában az államilag támogatott magyarellenesség alátámasztására is felhasználták.

A könyv történelmi háttere
Észak-Erdély (románul: Transilvania de Nord) általánosabb értelemben Erdély északi része, konkrétabban a második bécsi döntés nyomán 1940-től 1944-ig Romániától Magyarországhoz került terület elnevezése.
Az 1940. augusztus 30-án kihirdetett német–olasz döntőbírói határozat értelmében meghúzott új határ Nagyszalontától délre vált ki a trianoni határból, ahonnan a Sebes-Körös folyását követte, majd a Király-hágótól délre átszelte az Erdélyi-érchegységet, és közvetlenül délről kerülte meg Kolozsvárt. A várostól keletre északnak fordult, majd egy félkört írt le („Göring-has”). Marosvásárhelytől nagyjából a nyelvi határokat követte, Székelyföld délkeleti sarkától pedig a Keleti-Kárpátok gerincén futó történelmi határt a Máramarosi-havasokig.
Összesen 43 104 km²-es terület került vissza Magyarországhoz, benne Székelyföld nagyobb része.

A második bécsi döntés
A második bécsi döntés a bécsi döntések közül a második volt, amelyet 1940. augusztus 30-án hozott meg a Harmadik Birodalom és Olaszország a magyar–román területi vita ügyében. A döntést megelőzően nagyon kiéleződött a helyzet a két ország között, és a teljes magyar hadsereg is mozgósításra került. Korábban a Besszarábiát követelő Szovjetunió felajánlotta a közös fellépés lehetőségét, ám ezzel a magyar kormány nem élt. A két fél elsődlegesen egy katonai konfliktusban gondolkodott, ám Németországnak nem állt érdekében ez, valamint félt egy szovjet beavatkozástól, ezért avatkozott közbe. A tárgyalások 1940. augusztus 29-én kezdődtek meg Joachim von Ribbentrop német és Galeazzo Ciano olasz külügyminiszter döntőbíráskodásával Bécsben, és másnapra mindkét kormány beleegyezését adta.
Ezután került sor a határozat kihirdetésére, amely Észak-Erdélyt Magyarországnak juttatta, így ismét az ország része lett 43 104 km², amelyen 2 millió 394 ezer ember élt, akiknek az 1930-as román népszámlálás szerint 38%-a, az 1941-es magyar népszámlálás szerint pedig 53,6%-a volt magyar nemzetiségű. Híressé vált esemény, hogy az ítélet kihirdetése után Mihail Manoilescu román külügyminiszter elájult. A magyar csapatok a döntés értelmében szeptember 5-én lépték át a trianoni határokat, és kezdték meg a kijelölt határvonalig a területek birtokba vételét. Ez nem volt atrocitásoktól mentes, több esetben is véres események követték a bevonulást.
A döntés értékelése máig megosztja a történészeket, amelyet az eltérő megnevezések is mutatnak. A románok a bécsi diktátum (románul: dictatul de Vienna) kifejezést használják, míg a magyarok a döntőbíráskodás, illetve döntés szavakat. A döntést a kommunista Romániában az államilag támogatott magyarellenesség alátámasztására is felhasználták.

Észak-Erdélyt az 1940. augusztus 30-án kihirdetett második bécsi döntés ítélte Magyarországnak. A magyar rádióban délután negyed ötkor jelentették be a hírt. A visszacsatolt területek magyar nemzetiségű lakosai örömmel, a román fennhatóság alatt maradt dél-erdélyi területeken élő magyarok megdöbbenéssel fogadták a híradást. Román oldalon elkeseredettség és düh volt a jellemző reakció; ez a területveszteség ráadásul az év folyamán már a harmadik volt Besszarábia és Bukovina, valamint Dél-Dobrudzsa után.
A döntést követően a rend számos helyen felbomlott, és magyar-, zsidó-, sőt németellenes atrocitások is történtek. A magyar lakosság önvédelmi gárdák, polgárőrségek szervezésével próbálta helyreállítani a rendet. a kivonuló román katonaság és csendőrség több helyütt a polgári lakosság ellen fordult, ami többek között Bihardiószegen, Nagyváradon, Kolozsváron, Sepsiszentgyörgyön, Marosvécsen és Szatmárnémetiben is halálos áldozatokat követelt.

A honvédség bevonulása
A magyar honvédség szeptember 5-én lépte át a határt Szatmárnál, Máramarosszigetnél és Nagykárolynál. A gyorshadtest szeptember 13-án érte el Sósmezőt, az addigi magyar határoktól legtávolabbi pontot.
A bevonuló honvédcsapatokat a magyarlakta településeken ünneplés fogadta. A német lakosság jóval hűvösebben reagált, gyakran horogkeresztes zászlókkal fogadta a bevonulókat; a magyarosodottabb svábok azonban sokszor a magyarokhoz hasonlóan örültek a változásnak. A román népesség legtöbbször visszahúzódott házaiba. A helyi zsidó lakosság – a Vasgárda romániai hatalomra jutása miatt – többnyire rokonszenvvel fogadta a magyar honvédséget.
A bevonuló csapatoknak a hírszerzés információi alapján gerillatámadásokra, aknákra és más ellenséges akciókra is fel kellett készülniük, ami sokszor erős gyanakváshoz vezetett, és a felmerülő konfliktusok fegyveres rendezését is előkészítette. A román szakirodalom – román források alapján – 919 magyarok által megölt román nemzetiségű áldozatot tart nyilván 1940. augusztus 30. és november 1. között; bár a szám valószínűleg eltúlzott, a tömeggyilkosságok, megtorló akciók ténye vitathatatlan. Az egyik legtöbb – különböző források szerint 86–93 – halálos áldozatot az ördögkúti mészárlás követelte szeptember 9-én, de a néhány nappal későbbi ippi mészárlás 157 áldozata még ezt is meghaladta. Hasonló atrocitásokra került sor többek között Márkaszéken és Omboztelkén is; utóbbival kapcsolatban ítélte el a háború után a román népbíróság Wass Albert írót és apját, Wass Endrét egy több szempontból problémás eljárás során. A honvédség megtorló akciói mellett helyenként (például Bánffyhunyadon) a helyi magyar lakosság részéről is sor került népítéletekre.

Katonai közigazgatás
A bevonulást követően, szeptember 14-én katonai közigazgatás lépett érvénybe Észak-Erdélyben, ami egészen november 26-ig érvényben maradt. Az előkészületeket (például kinevezéseket, képzéseket) már 1940 nyarán megkezdték. A katonai közigazgatás bevezetésének célja az első, konfliktusos időszak kézben tartása, valamint a polgári közigazgatás számára felkészülési idő biztosítása volt. Ebben az időszakban a közigazgatást katonatisztek irányították, a pártokat időlegesen betiltották, és utazási korlátozások voltak érvényben.
A katonai közigazgatás csúcsát a Fővezérség jelentette. Ez alatt három szint működött: az alsó a 72 járási, illetve 21 városi katonai parancsnokság, amelyek helyi szinten az igazságszolgáltatás kivételével gyakorlatilag mindent irányíthattak; a középső 11 a vármegyei katonai parancsnokság, a harmadik pedig a hadsereg-parancsnokság. Utóbbiból néhány napig három működött (egy-egy Szatmárnémetiben, Marosvásárhelyen és Kolozsváron), de hamarosan az egész terület irányítása az 1. hadsereg Kolozsvárra költöző közigazgatási csoportjához került. A katonai közigazgatás csendőrökkel, pénzügyőrökkel, tűzoltókkal együtt csaknem 6000, postásokkal, vasutasokkal és egyéb tisztviselőkkel együtt 8–10 000 embert állított munkába.
A katonai közigazgatás működését a vezérkari főnökség által kiadott, Utasítás a katonai közigazgatás megszervezésére a felszabaduló Erdély területén című füzet és a hozzá tartozó tájékoztatók (a szakzsargonban „Szürke könyv”) jelentette. A szakszerű, de egyes kitételeivel túlkapásokra is lehetőséget adó szöveg szerint katonai közigazgatásnak tisztelettel kell viszonyulnia a magyar történelmi egyházakhoz, és a döntésekben a helyi lelkészek véleményére kell támaszkodni. A nemzetiségekkel szemben előzékeny bánásmódot írt elő. Számos sajtórendészeti rendelkezést is tartalmazott, amelyek alapján a katonai közigazgatás számos lapot (többségében, de nem csak román nyelvűeket) betiltott; ezek egy része később újraindulhatott.
A katonai közigazgatás a feladatokat zökkenőmentesen vette át a román közigazgatástól, és feladatait nagyrészt elvégezte, ennek ellenére működése nem tekinthető egyértelműen sikeresnek. Farkas László polgári előadó szerint „meglehetősen idegen testként mozgott az ottani népességben”. Hlatky Endre kormánymegbízott összegző jelentése szerint a katonai parancsnokok számos jogsértő intézkedést hoztak, hatáskörüket gyakran túllépték; például önhatalmúlag kitelepítéseket rendeltek el, indoklás nélkül őrizetbe vettek és akár egy hónapon túl ott tartottak embereket, vagy zsidó lakosokat internáltak. Az alkalmatlannak bizonyulókat nem váltották le, így a honvédség kezdeti jó hírneve komolyan megkopott. A katonai közigazgatás korabeli polgári megfigyelők szerint túl sokáig tartott, és megfelelő ellenőrzési mechanizmusok híján tág teret nyújtott a helyi parancsnokok önkényének.
A hadsereg a katonai közigazgatás lezárulta után is jelentős szereplője maradt az erdélyi társadalmi életnek.

„Természetszerűleg akárhogy is történjék a megosztás, az egyik fél mindig jajgatni fog, Erdély esetében valószínűleg mind a kettő” – jegyezte meg cinikusan Hitler 1940 nyarán, amikor kezdett körvonalazódni a helyzet, hogy az egyre inkább háborúval fenyegető magyar területgyarapodási igényt a tengelyhatalmakon belüli béke megőrzése érdekében tárgyalásos úton kell megoldani. 75 évvel ezelőtt, 1940. augusztus 30-án Németország és Olaszország külügyminiszterei a bécsi Belvedere-palotában meghozott döntőbírói ítéletet keretében 43 104 négyzetkilométeres részt, valamint 2,4 millió lakost juttattak vissza Magyarországnak az 1920-as trianoni béke értelmében Romániának ítélt erdélyi területekből. A magyar hadsereg 1940. szeptember 5-13. között vonult be Észak-Erdélybe. 
A trianoni békediktátum után közel két évtizeddel a Magyar Királyság területe 1938 novemberében, az első bécsi döntés következtében növekedett első ízben. A német és olasz döntőbíráskodás révén az ország 11 927 négyzetkilométeres területsávot kapott vissza Csehszlovákiától (közel egymilliós lakosságának 84 százaléka volt magyar). Néhány hónappal később, 1939 márciusában már önálló katonai akció keretében foglalta vissza a mai elnevezéssel Kárpátaljának nevezett területet, amely hasonló nagyságú volt, mint a felvidéki területsáv, azonban lakosságának csak mintegy 5-10 százaléka volt magyar nemzetiségű.
A magyar kormányok mindvégig igyekezték megőrizni az állam függetlenségét és önálló cselekvési potenciálját, így Teleki a második világháború kitörése után megtagadta azt a német kérést, hogy Lengyelország lerohanásához a birodalmi csapatok használhassák az észak-magyarországi vasútvonalakat, sőt megnyitotta a határt a lengyel menekültek előtt. Budapest érdeke az volt, hogy a nagyhatalmak fegyveres konfliktusától távol maradjon, valamint az ország ütőerejét megőrizve a revíziós politikáját is véghez tudja vinni.
Erdély visszaszerzéséről nem akartak lemondani, s egy katonai akció keretében kívánták az országhatárokat magyar szempontból kedvezően módosítani, azonban a két hadsereg harcértéke között ég és föld volt a különbség. Hitler eleinte nem támogatta a revíziós törekvést, azonban azt sem akarta, hogy két szövetségese (Románia az olaja miatt, Magyarország a gabonaszállítmányai miatt volt fontos a németeknek) egymásnak essen, így a végsőkig húzta-halasztotta a „döntést”. A fordulatra akkor került sor, amikor 1940 júniusában Sztálin ultimátumban követelte Romániától Besszarábiát és Bukovinát. Mivel már egy közös szovjet-magyar katonai akció is felmerült Románia ellen, Berlinnek cselekednie kellett, így tárgyalóasztalhoz ültette szövetségeseit.
Az 1940. augusztus 16-án Turnu-Severinben (Szörénytornya) megkezdődött román-magyar tárgyalásokat leginkább a „süketek párbeszédének” lehet nevezni, ugyanis az álláspontok a kilenc nap alatt jottányit sem közeledtek egymáshoz. Budapest 70 ezer négyzetkilométert követelt vissza, amely során az új határvonal nagyjából a Maros vonalát követte volna, ám a legmegengedőbb román ajánlat is csupán 14 ezer négyzetkilométeres átengedett területrész volt. (A trianoni békeszerződés során Románia 103 ezer négyzetkilométert és 5 millió lakost kapott.) A Führer azt várta, hogy a két ország közötti helyzet pattanásig feszüljön, de a robbanást megelőzően olyan döntőbíráskodásra kerüljön sor, amely a tengelyhatalmak révén rákényszeríti a német akaratot a két szövetségesre. Ez a pont augusztus végén érkezett el, amikor a honvédség vezérkara augusztus 28-ra tűzte ki az offenzíva megindítását, amelyre szerencsére nem került sor.
Augusztus 30-án a Bécsben immár másodjára összeülő német és olasz döntőbírák 43 104 négyzetkilométert, valamint 2,4 millió fős lakosságot (52 százaléka volt magyar, 38 százaléka román) juttatott vissza Magyarországnak Románia területéből, ahol még mindig legalább 400 ezer magyar élt. Visszakerült Szatmárnémeti, Nagyvárad, Kolozsvár, Nagykároly és Marosvásárhely, továbbá Máramaros és a Székelyföld. Állítólag a bíráskodás kihirdetésekor Manoilescu  román külügyminiszter elájult. A döntés értelmében a román félnek két hete volt teljesen kiüríteni az említett részt, a honvédség pedig 1940. szeptember 5-én lépte át az egykori határt, a bevonulás során egyetlen, halálos áldozattal járó fegyveres incidensre került sor Ördögkútnál augusztus 9-én.

Elgondolkodtató, olvasmányos mű, ami segít abban, hogy megértsük és kicsit könnyebben szembe nézzünk a múltunkkal.
A könyv segít szembenézni a történelmi valósággal és azzal, hogy mi történt a visszacsatolás éveiben Erdélyben és mik voltak az előzmények.

Azoknak ajánlom ezt a könyvet, akik szeretnék megérteni a múltbeli eseményeket, olyan történelmi eseményeket, amik nagy hatással voltak emberek sorsaira, országokra.



(A bejegyzés megírásában segítségemre volt a wikipedia.hu és a mult-kor.hu.)

0 hozzászólás:

Megjegyzés küldése