2017. január 19., csütörtök

Maria Gripe: Agnes Cecilia





Fordította: Kúnos Linda
Kiadó: Animus, 2005
Oldalszám: 254

"Megint odakint van. Újra hallja a lépteket, amiről nem tudja, kié.
Mozdulatlanná merevedve állt, háttal az ajtónak, nem fordult meg, csak figyelt, erősen.
Már a szomszéd szobában van, és lassan közeledik Nora szobájának ajtajához.
És ott megáll.
Minden alkalommal ugyanígy történt. A léptek a semmiből bukkantak fel, és lassan közeledtek feléje. Nem félt.
Bárkihez tartoznak is a lépések, még soha nem ártott neki.
Nem is kellene törődnie az egésszel, inkább úgy kellene tennie, mintha nem is létezne. Próbálta, de nem sikerült."


Norát rokonai nevelik. Velük költözik egy új házba, ahol szokatlan dolgokat tapasztal. Befalazott szekrényekre bukkannak, melyekből sok évtizede ott porosodó tárgyak, fényképek, papírok kerülnek elő. A lányt lépések zaja, furcsa, téves telefonhívások nyugtalanítják. Nora, és barátja Dag a rejtély nyomába erednek. Nyomozásuk során Nora családjának múltja tárul fel, melyek része egy titokzatos baba, Agnes Cecilia is...


“A valóság mindig sokkal érdekesebb még a legvadabb álmoknál is.” – olvasom Maria Gripe regényében.
Ha csak itt ütöttem volna fel ezt a kötetet, azt gondolhattam volna, hogy a szerző könyve azokhoz a svéd gyerekkönyvekhez tartozik, amelyek szinte diagnosztizálják a hétköznapi valóságot, és őszinteségi rohamukban összetörnek mindenféle tabut: a szexualitástól a felnőtt tekintélyéig, a születés titkától a halálig. Maria Gripe egy másik regénye, az Elvis a bajfácán szó szerint ilyen. Azért is hivatkozhatom rá, mert adaptációját láthatták a Kolibri Színházban, 2002-ben pedig fesztiváldíjas lett a Gyermek-és Ifjúsági Színházak Nemzetközi Biennáléján.

Miért is tagadnánk, felmérhetetlen jelentőségük volt ezeknek a tabutöréseknek. De ez a tendencia kimerülni látszik. Éppen a legérdekesebb könyvek jutottak el egy olyan határig, amit már nemigen lehet átlépni. (L. Jacqueline Wilson: Micsoda anya!) Ráadásul a nyers valóságból meg a mechanizált szürke hétköznapokból nekünk felnőtteknek is kezd elegünk lenni. – Talán ezért is menekültünk mostanában a fantasy rengetegébe. Pedig jól tudjuk, a művek többsége a triviális irodalom körébe tartozik. Az olyan könyv, mint Lois Lowrytól az Emlékek őre vagy P.S Beagle-től Az utolsó egyszarvú ritka, mint a fehér holló. S nem ok nélkül emlegetjük annyit a Gyűrűk Urát , a Krabatot és a Végtelen Történetet. Valahogy minden csak a nyomukban jár. És eléggé kopott “kaptafák” is forgalomban vannak már.

Az Agnes Cecilia írója ebben a könyvben, ami 1981-ben került ki a kezéből, egy harmadik utat választ. A valóság és képzelet szüntelenül áttűnnek egymásba. Az egész szövegvilág ennek a kettőnek vibráló játéka. Egyik sem fontosabb a másiknál, és az álmoknak, a látomásoknak köze van a valósághoz. De ettől még meseszerű, sőt mágikus az egész. – Észre kell vennünk, hogy milyen szépséges könyvek születtek a kortárs gyermekirodalomnak ebben a vonulatában. Ilyen például az ezredforduló könyvei közül az olasz Angela Nanettitől a Nagyapó a cseresznyefán, az amerikai Luis Sachartól a Stanley, a szerencse fia vagy az ausztrál Ben Rice könyve, az elfelejthetetlen Babó és Bigyó. (Valamennyi a kinőhetetlen könyvek közül valók.)

Maria Gripe könyvében nemcsak a valóság és képzelet tűnnek át filmszerűen egymásba, hanem az idő is. Bonyolultabban annál, mint ahogy a norvég Jostein Gaarder kamaszkönyvében (A narancsos lány) És érdekesebben is. ( Jostein Gaarder ugyan világhírű, de valljuk be, a Sofie világa vette a vállára gyerekkönyveit.) Mária Gripe a gyerekkönyveiért lett Andersen-díjas. Ez már az Agnes Cecilia előtt megtörtént. ( 1974-ben).
Amikor a spanyol Carmen Bravo-Villasante megírta a gyermekirodalom világtörténetét (Weltgeschichte der Kinder- und Jugendliteratur, 1977. 31. p.), a modern svéd gyermekirodalomról szóló fejezetcímben három név szerepelt: Astrid Lindgren, Ake Holmberg, Maria Gripe. Azóta Lindgren a gyermekirodalom klasszikusa, Gripe pedig Astrid Lindgren-díjas. És ma már Lindgren mellett a svéd gyermekpróza megújítójának számít. (L: Westin, Boel: Das schwedische Kinderbuch. 1991. 48. p.) – Az 1923-ban született író első gyerekkönyve 1954-ben jelent meg. A sikert a hatvanas években a Josefine és Hugo c. sorozat hozta el számára. Az említett gyermekirodalom-történet egyértelműen a mágikus realizmus írói közé sorolja. Az Agnes Cecilia írója az is. És a távoli északon az. Olyan titokzatos és meseszerűen animisztikus a világa, mint a dán Andersené. Olyan sejtelmesen fejt fel sorsokat, mint a norvég Ibsen vagy a svéd Strindberg. Ettől még gyerekkönyve illő nála minden. A hősök, a történetek, a konfliktusok és a megoldás. Túlélési stratégiákat kínál a gyerekeknek, s akárcsak Andersen, életfilozófiát. Vágyálomképeket villant fel előttük, amelyek teljesülnek, mint a mesében.

A regény szövegének “szövetét” titkokból szőtték. Egy régi házban vagyunk. Minden mesél, mint Andersennél. A szekrények, a fiókok, cédulák, egy orosz népmesegyűjtemény, egy játék baba, egy medál, egy óra, ami néha visszafele jár, egy kutya nyakörve. Ebbe a titokkal tele házba költözik az árva Nora nevelőszüleivel és fogadott testvérével. Semmi séma! Nora nem Hamupipőke. Nem Twist Olivér- vagy Harry Potter. Szeretik és gondoskodnak róla. Csak tele van gyanakvással, bizalmatlansággal, hogy ez a szeretet igazi-e. A vágyálomképe nem más, minthogy bízhasson ebben. A szánalommal nem érné be.
Nora “belső” útja szüntelen keresés-kutatás, mint a mesében, és detektívtörténetbe illő izgalmas nyomozás. Mindent neki kell kiderítenie, hogy ki kicsoda, hogy mikor mi történt. Néha maga áll a felismerések útjában. Főként azt szeretné tudni, ki Agnes Cecilia, aki titokzatos módon egy babát küldött neki. Agnes Ceciliáról a 44. oldalon hallunk először, s még 200 oldalnyit kell olvasnunk ahhoz, hogy elénk kerüljön. A történet akkor ér véget, amikor Nora rátalál, ő pedig azzal könnyű, ragyogó mosollyal fogadja, amit az anyja arcán látott utoljára. Nora boldog, így érnek véget a mesék és a vigasztaló gyerekkönyvek.

Ágnestől Ceciliáig, Ceciliától Ágnes Ceciliáig ível a történet. Végül kiderül, hogy a történetben csaknem mindenkinek, Norának is közük van hozzájuk. Ha úgy tetszik, több generáció életéről szóló családtörténet az Agnes Cecilia. Norának kapcsolatokat kell kibogozni, sorsokat kell felfejteni. A történetekben messze nem csak úgynevezett gyereknek való dolgok esnek meg. (Agnes lányanya volt, s egy boldog házasság miatt elhagyta Ceciliát, aki ugyanolyan magányos gyerek volt, mint Nora. A nagymama nem mesebeli nagyanyó. Nem mindig könnyű vele. bánni. Olyannak kell szeretni, amilyen. A kapcsolatok ebben a történetben egyszerre törékenyek és erősek. )
Az idő “hajóhintáján” ülünk. Le-lemerülünk a múltba. Az álmok, látomások, hangok visznek oda. Egy évszázaddal korábbi időbe. Pontosabban át lehet látni oda – a függönyön, a szekrényajtón, a küszöbön, a tükrön. A regény hősei láthatatlan látogatók egymás idejében. Nora állhat Cecilia küszöbén. (Az ő mása a baba) “Érzik egymás jelenlétét. de nem beszélhetnek, nem érinthetik meg egymást. Saját koruk foglyai mindketten”. Nora tudja, hogy mikor nem a saját szobájában van, hanem Ceciliáéban – és Cecilia idejében. De a régi ház ugyanaz.

A számítógépem is szívesebben írta volna le az Ágnes Cecilia nevet Agnes Cecilia helyett, Norát meg csak Nóraként. Maradna még így is annyi idegen név (Karin, Anders, Dag, Ludde, Hulda stb.), hogy hangulatuk révén érezhetnénk, valahol északon vagyunk. Nem a magyarítás hajdani gyakorlata iránt támadt nosztalgiám. Igaz, hogy nekem a Grimm-mesék Juliskája Juliska, Piroskája meg Piroska marad, holott régóta tudom, hogy valójában más a nevük. De még Déry Tibortól sem fogadom el. hogy Kästner Emiljét átkeresztelte.. – Egyébként nemcsak nálunk bajmolódik a műfordítás a nevekkel. Astrid Lindgren vásott kölyke például Michel lett német földön. Ki tudja, talán éppen azért, mert Emil annyira Kästneré.

Nemcsak a címmel volt egy icipici problémám, a borítólappal is. Ó, nem az, hogy netán ne lenne szép. Megakad rajta a szem. Csak ez a baba a borítón nem Cecilia. Nem tízéves. És hol a gondterhelt homlok, a fekete, magas szárú, gombos cipő, a fekete harisnya? Hová lett a kalapja? A gyerek olvasó bizonyára még tüzetesebben összehasonlítja a képet és a szövegvilág leírását. De lehet, hogy úgy jár, mint én. Mire a történet végére ér, a játék baba arca Ceciliává elevenedik. Ragyogó szeméből melegség árad, és már nem is szomorú ez a Cecilia.
A kiskamasz korosztály nem babázik, ez a könyv mégiscsak az övék. De belefeledkezhet bárki. Könnyű, nagyon könnyű belefeledkezni. (Titok csak az marad számomra, miért idézik Schophenhauert zárójelben svédül is. 156. o.)


(A bejegyzés megírásában segítségemre volt a http://olvasovanevels.gportal.hu)

0 hozzászólás:

Megjegyzés küldése