2016. december 9., péntek

A mese és szövegértés kapcsolata



Boldizsár Ildikó Hogyan segítik a mesék az értő olvasást és az olvasóvá válást? - című tanulmányában azt mutatja be több szempontból, hogy a mesék milyen közvetlen és közvetett módon fejleszthetik az értő olvasást, tágabb értelemben az olvasóvá válást.

A mesekutató több évtizedes, mesékkel kapcsolatos tapasztalatai alapján fejti ki álláspontját arról, hogy a hagyomány által közvetített tudás – a népköltészeti alkotásokra gondolok elsősorban – nagymértékben előkészíti a gyerekeket arra, hogy mire elérik az iskoláskort, az olvasni tanulás és az olvasás öröm legyen számukra.
Ez az „előkészítő folyamat” több lépcsőből áll, és csak akkor sikeres, ha valamennyi összetevő a lehető legoptimálisabb módon veszi körül a gyereket, ugyanakkor az olvasás ellenében ható tényezők minimális módon vannak jelen.
Az olvasás képességének kialakulásában nagy szerepe van az élőbeszédnek (többek között a mesének), valamint annak a mesehallgatást kísérő állapotnak, amelyet a hipnóziskutatók történethallgatási transznak (intenzív fókuszált figyelemnek) neveznek. Az élőbeszéd minősége és gyakorisága már csecsemőkorban is befolyásolja későbbi viszonyunkat a szövegekhez, valamint a szövegekben fellelhető információk tartalmához.[1]


Ha a kisgyermek a fejlődése során mindig érettségének, mintázatának és szükségleteinek megfelelő szavakat, mondatokat és információkat kap, tudata zavartalanul kapcsolódik egyik fejlődési szintről a másikra. Ez azt is jelenti, hogy amikor eljön az ideje (ez nem életkorhoz, hanem fejlődési szinthez kötött), hogy a szóbeli, kapott információkról áttérjen a megszerzendő, írott információkra, minden különösebb nehézség nélkül meg tudja tenni ezt. Ha a folyamat valamelyik szinten megreked vagy egyes fázisok kimaradnak, nehéz bepótolni vagy helyettesíteni őket.

A történethallgatási transz azért elengedhetetlen az olvasás képességének kialakulásához, mert a gyermek ebben az állapotban jut azokhoz az élményekhez, amelyeknek hiánya a későbbiek során – amikor már nem kap elegendő szóbeli impulzust – felkeltheti érdeklődését a történetek iránt. A történetek hallgatását (és később olvasását) kísérő állapot ugyanis valóban leírható egyfajta enyhe transzként, amelynek legfőbb jellemzője, hogy a transzban lévő személy miközben fizikailag nyugodt és mozdulatlan, mentálisan aktív, erősen koncentrált és éber. Ebben az állapotban a jobb és bal agyfélteke egyensúlyban van. A külső képek helyett a belső képek kerülnek előtérbe, miközben a viselkedés is megváltozik: csökkennek például a feszültségek és a szorongások, növekszik az életerő és az életkedv. A történethallgatási transzban hallott és átélt történetek a tudattalanban raktározódnak el, s csak akkor aktivizálódnak, amikor szükség van rájuk.[2] 

Az élőbeszéd gyakorisága és minősége, valamint a történethallgatási transz azonban csak előfeltétele az olvasási képesség kialakulásának, s nem azt jelenti, hogy az a kisgyermek, akinek sokat mesélnek, automatikusan és egészen bizonyosan jó olvasóvá válik. A mesék önmagukban nem elégségesek ahhoz, hogy az olvasás képessége kialakuljon, a mesékig vezető útnak legalább ekkora jelentősége van a későbbi tanulmányok és sikerek szempontjából. A gyereket lassan, minden belső és külső változást szem előtt tartva kell elvezetni a mesékig. Ez körültekintő figyelmet kíván mindazoktól, akik a gyerek mellett vannak: egyrészt születésétől kezdve fokozatosan kell tágítani a világról való ismereteket, másrészt fokozatosan kell megtanítani a mese nyelvének értését.
Ez természetesen nem a szimbólumok értelmezését vagy – rosszabb esetben – lefordítását jelenti. A szimbólumok értése a gyerekeknek nem okoz problémát, a meséket nem kell „elmagyarázni” nekik. Sokkal inkább arról a képességről van szó, amely segítségével a kisgyerek az egyszerű történetektől indulva eljut a bonyolultabb szerkezetű, többszereplős és többfordulós mesék megértéséig, majd a mesékből „kinőve”, az irodalmi alkotásokon keresztül is képes lesz megszerezni azokat az információkat, amelyek az emberré válásához szükségesek.


[1] L. Réger Zita: Utak a nyelvhez. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1990.
[2] Stallings, F.: The Web of Silence: Storytelling’s Power to Hypnotize. In: The National Storytelling Journal. Spring/Summer. 1988. Magyarul lásd Korbai Hajnal (szerk.): Az aranytök. Terápiás történetek és mesék traumát átélt gyerekeknek. Budapest: L’Harmattan Kiadó, 2010.

(A bejegyzés megírásában segítségemre volt a http://olvasovanevels.gportal.hu/)

0 hozzászólás:

Megjegyzés küldése