2016. január 29., péntek

Mondókák fejlesztő hatásairól

Mondókázás közben fejlődik a gyermek képzelőereje, ismerkedik a környező világgal, a természettel, az évszakokkal, az állatokkal, de legfőképpen anyanyelvével. A mondókák ismételgetésével gyarapodik a szókincse, ritkán használt szavakkal ismerkedik, elsajátítja a magyar nyelv dallamát, ritmusát. A gyakori ismétlések, az alliterációk, a rímek, az ütemesség, a nyelvi játékok észrevétlenül magával ragadják a kisgyermeket.
A mondókák kiválóan alkalmasak az esetleges hangképzési, kiejtési hibák kiküszöbölésére is. A dajkarímek felkészítik gyermekünket a más gyermekekkel való együtt játszásra és a mesehallgatásra. 

Több száz éves hagyományról van szó
Höcögtetni, billegtetni, ujjasdit játszani sok olyan szülő is szokott a gyerekével, aki esetleg nem tudja, hogy mik ezek és honnan erednek. Sándor Ildikó néprajzkutatót arról faggattuk, hogy mire is valók a mondókák.

 Kezdjük az alapoknál! Mi a különbség a gyerekvers, a mondóka és az ölbeli játék között? 
Sokféle különbség létezik, melyek közül némelyik a használóknak is lényeges, némelyik pedig csak a tudomány számára. Az, hogy eredet szerint a mondóka és az ölbeli játék a folklórhoz, a néphagyományhoz tartozik, nekem mint néprajzkutatónak fontos. Ez azt jelenti, hogy szájhagyomány útján terjedt, több száz éve élő hagyományról van szó. Emiatt változatokban él. Ami úgy kezdődik, hogy „Csip-csip csóka”, azt az egyik faluban így, a másikban úgy folytatják. Nincs jó meg rossz változat, mindegyik érvényes. Ezzel szemben a versnél, a gyerekirodalomnál, mint mindennél, ami a hivatalos művészet része, tudjuk, hogy ki a szerző, és ilyenkor csak egyetlen változat érvényes. 

A szülő mi alapján különböztetheti meg őket egymástól? 
A használó számára fontosabb, hogy az ölbeli játékokat és a mondókákat mozgásos tevékenység is kíséri.
  • A katicás mondókát például mindig egy röptető kézmozdulattal kísérték.
  • A napcsalogatókat mindig úgy mondták, hogy széttárták a karjukat, és a saját tengelyük körül nagyon gyorsan pörögtek.
Mára sokszor lekopik ez a mozgásos elem belőle, de érdemes tudni, hogy a mondókák többsége mozgáshoz, gesztushoz kötött.

Az előadásmód is más, mint a verseknél. Verset szépen, tagoltan, hangsúlyozva mondunk. A mondókát éppen ellenkezőleg, skandáljuk, és ettől az előadásmód jóval zeneibb. Nemcsak a ritmizálástól, hanem a karakteres hanglejtéstől is. Sajnos sok helyen, még óvóképzőben is, azt a meghatározást tanítják, hogy a mondókának nincs dallama, és mondani kell. Ez szamárság! Hisz mondóka az „Ess, eső, ess!”, a „Süss fel, nap!”, a „Katalinka, szállj el!”, hogy csak a közismertebbeket említsem, és nem kérdéses, hogy mindegyiknek van dallama. Ennek az összetettségnek – dallam, mozgás, ritmus – már a gyermek szempontjából is hallatlan a jelentősége: ez már az összművészet csírája, hisz egyszerre táncol, énekel és találkozik az irodalommal. Ez a gyermeki fejlődést nagyban elősegíti. Azt kell mondanom, hogy jobban, mint egy „sima” versmondás. Ezzel természetesen nem akarom kicsinyíteni a versek szerepét, melyeknek az anyanyelvi nevelés szempontjából rendkívül nagy a szerepe. Mindazonáltal a gyermeki fejlődéshez, a személyiség kibontakoztatásához a mondókák komplexitása sokkal jobban hozzájárul.  

Milyen korosztálynak valók az ölbeli játékok, és kiknek a mondókák? 
A saját gyerekeim még 4–5 évesen is boldogan odaültek az ölembe. Aztán ebből lassan kinőnek fizikailag is. Ez együtt történik azzal, hogy a gyerek fizikailag is eltávolodik az anyától, a játékok nagyon szépen végigkövetik ezt a folyamatot. A mondókák kicsit tovább kísérik a gyerekeket, néhánynak közülük még a kisiskolás korban is „van keresnivalója”.  

Létezik valamiféle sorrend, hogy melyik játékot vagy mondókát mikor érdemes játszani? 
Azt szoktuk mondani, hogy ölbeli játékokat a születés pillanatától lehet játszani, persze nem mindegyiket, van, amit előbb, van, amit később. Itt persze érdemes a baba hangulatára, a szülői benyomásokra hagyatkozni. Ha például az anya látja, hogy a baba éppen egy kis cirógatósra vágyik, azt nagyon korán el lehet kezdeni. Szintén viszonylag korán meg lehet próbálni a testrészeket megnevező, felsoroló játékokat, mint például: „Itt a keze, itt a lába, ez meg itt a hasikája”. Ahogy kibontják a pelenkából, és ott fekszik fürdetés előtt mezítelenül, akkor ezek a játékok már nagyon kínálják magukat.
A térden lovagoltató, térden oldalra billegtetőket egy ülni már viszonylag biztonságosan tudó gyerekkel lehet játszani. Nagyjából ezt követik az ökölütögetők, a tapsoltatók, ezek is feltételezik az önálló ülést.

Aztán az álltatók, jártatók, guggoltatók megint a maguk idejében. Ezek a játékok, mondókák – mint ahogy a folklór nagy része – alkalomhoz kötöttek, akkor használták őket, amikor helyzet volt, és nem akkor, amikor előre betervezték. Ha az ember alkalmazza őket, az a szülővé érést is nagyon szépen segíti, mert ilyenkor az anya figyeli a gyermekét, követi a rezdüléseit, és amikor eljön a pillanat, akkor kínálja meg egy-egy mondókával, nem pedig valamilyen előírás szerint. 



(Forrás: http://olvasovanevels.gportal.hu)

0 hozzászólás:

Megjegyzés küldése