2015. november 9., hétfő

Le kell győznünk magunkban a hétfejű sárkányt

Majoros Andrea gyermekpszichológussal a meseolvasásról, a felnövés szépségéről és kínjairól, az agresszió fontosságáról, sárkányokról, farkasokról és gömböcökről beszélgettünk. Végre azt is megtudtam, miről szól a Piroska és a farkas.
Mit lehet tudni a tudomány mai állása szerint a népmesék lélektani hatásmechanizmusáról?
Lássuk csak! Létezik a hatásnak egy legelső, közvetlen szintje, amely magában a mesélés aktusában, a mesemondásban mint cselekvésben ölt testet. 

Amikor a szülő mesél a gyerekének, együttlétük egy olyan átlényegült állapot, amely nem a realitás terében, hanem egy annál mélyebb, köztes térben jön létre. Ha ez az állapot adott, akkor jöhet a következő szint, a mese tartalmi szintje: hogy a gyerek magáénak érzi-e azt a történetet, amit hall. Nagyon változó, gyerek- és szituációfüggő, hogy kinek mikor melyik mese ragadja meg a figyelmét. Ha ez nem sikerül, a gyerek akkor is szívesen tölti együtt mesélő anyukájával az időt. Aztán lehet olyan állapota is a gyermeknek, amikor a hallott és a saját belső története között olyan kapcsolódási pont jön létre, amely elindítja a hatásmechanizmus harmadik szintjét. Ezen a szinten a mese már olyasvalamit jelent, amiben a kollektív tudattalan egyik vagy másik eleme – archetípusa – bukkan felszínre. Egy jó mese arról ismerszik meg, hogy „megérinti” az embert – mert ezen a mélyebb, tudattalan szinten szól hozzá. 
  • Sokan különleges szerepet tulajdonítanak a népmeséknek. Bruno Bettelheim nagy hatású elmélete szerint a népmese közvetlenül hat a tudattalanra, nyelve és világa a tudattalanban gyökerezik. Mit gondolsz a nép- és a műmeséknek erről az éles szembeállításáról? 
Szerintem nemcsak a népmesék képesek a tudattalan nyelvén szólni, hanem egy film vagy bármilyen más történet is. Ma is születnek olyan „mesék” – akár film, akár könyv formájában –, amelyek valami ősi emberi tudást, konfliktust jelenítenek meg. Hirtelen az Ádám almái című film jut eszembe, ami egy nagyon elgondolkodtató, sokrétegű alkotás, de említhetnék fontos szimbólumokat is… Például Edevis tükre a Harry Potterből – a tükör, amelyben ki-ki a saját legtitkosabb vágyát pillantja meg. Ha a gyerek tényleg megérti, hogy Dumbledore miért rakatja új helyre a tükröt, akkor e tudás segítségére lesz későbbi konfliktusainak megoldásában. 
  • De vajon milyen korban képesek a gyerekek dekódolni ezeket a kulturális szimbólumokat?
Általában ötéves korukra jutnak el erre a szintre. Addig inkább az olyan mesékre fogékonyak, amelyekben sok az ismétlődés: ez biztonságot ad nekik, könnyen belakhatóvá teszi számukra a történetet. Olyasfajta láncmesékre gondolok, mint például A kóró és a kismadár vagy A kisgömböc. A kezdetek kezdetén azt is nagyon szeretik a gyerekek, ha fejből mesélünk, és a történetekben könnyen ráismernek a fontos, mindennapi történésekre, saját magukra, anyura, apura, a tesókra – és a játék abban áll, hogy ezt persze soha nem mondjuk ki. Mesélni lehet és kell óvodáskor után is, csak fokozatosan át kell alakítani a módokat és a kínálatot a gyermek igényei szerint. Vannak szülők, akik az iskoláskor kezdete után már nem olvasnak mesét a gyermeküknek. Talán úgy gondolják, hogy így hamarabb megtanul egyedül olvasni. Tapasztalatom szerint ez éppen fordítva van. A gyerek minél több mesét hall, annál jobb lesz a szövegértése, annál magabiztosabbá válik, annál nyitottabbá az új történetekre. Nekem nem olvastak a szüleim hatéves korom után, és sokáig nem is igen szerettem olvasni. 
  • Öt–hat éves kora után mit olvassunk a gyereknek? Hogyan hatnak például a félelmetes, „horrorisztikus” mesék? 
Nem is emlékszem már, ki mondta, de igaza volt: a gyermek belső képei, fantáziái mindig csak addig engedik őt a mese képeinek átélésében, amennyit lelkileg elbír. A népmesékben nem találunk részletes leírásokat arról, hogyan folyt patakokban a vér, hogyan látszott ki a hús és hólyagosodott fel a bőr. Polcz Alaine hangsúlyozza, hogy a népmesékben az agresszió nem önmagáért való, nagyon fontos a funkciója. És a mesékben mindig benne van a megoldás is, ami megnyugtató a gyermek számára. Az agresszióról pedig általában azt gondolom, hogy nemcsak negatív oldala létezik, hanem olyan hajtóerő, amit jól és rosszul is használhatunk. Egy egészséges emberben az agresszió az önállóságra való törekvés, az önérvényesítés eszköze. A gyermeki fejlődésben az önállóságnak ára van. Miközben fokozatosan megtanulunk alkalmazkodni a felnőttkorhoz, felül kell kerekednünk a gyermeki ösztönvilágon, lépésről lépésre le kell győznünk magunkban a „hétfejű sárkányt”. És itt a csavar: a sárkány jelentheti az anyai visszahúzó erőt is egyedi esetekben, amivel ugyanúgy meg kell küzdeni. Ez belső munka, ritkán derül ki – nem is kell kiderülnie –, hogy egy szereplő, egy történés mit jelent a mesehallgató gyermek számára. 
  • Felnőni nehéz feladat, benne van a sérülés veszélye. Hogyan segítheti a szülő gyermekét ezen az úton? 
A gyermekben és a szülőben is jelen van mind a kötődés, mind az elszakadás, eltávolodás igénye, és ez a kettős igény kétirányú folyamatot eredményez, amelyben elkerülhetetlenek a konfliktusok. Gondoljunk csak a dackorszak konfliktusaira vagy a pubertáskor különféle kínos helyzeteire! A szülőnek ösztönösen tudnia kell, hogy ebben a folyamatban meddig engedje el gyermekét, mikor szükséges közel engednie magához, hogy feltöltekezhessen, vagy adott esetben mennyire távolodhat el tőle. A gyereknek le kell válnia a szüleiről! A jó anya időnként igenis „ellöki” magától gyermekét, ami azt jelenti, hogy új helyzetekbe viszi bele, bátorítóan ott áll mögötte, és ezzel azt a biztonságot és tudást adja a gyereknek, hogy „képes vagy rá!”. Ha erre nem képes az anya, ha túlságosan fél az elszakadástól, akkor szorongása a gyermekre is átragad. Ha például egy szülő nem meri felolvasni a Piroska és a farkast, akkor vélhetően ő is szorong. Mert miről is szól voltaképpen ez a történet? A bekebelezésről, az ösztönkésztetéseknek való ellenállásról, a kísértések leküzdéséről. De olyan egyszerű képesség elsajátításáról is szól, mint a késleltetés képessége. 
  • A meseolvasás hogyan segítheti a gyermeket ebben az érési folyamatban? 
Nekem mint szülőnek nem kell feltétlenül tudatosítanom magamban, hogy gyermekem éppen hol tart a fejlődésben. Szerintem a dolgoknak van egy természetes folyása, amit engedni kell a maga útján. Amikor elakad ez a folyamat, akkor a rendszeres meseolvasásban a gyermek könnyebben rátalálhat a saját, aktuálisan szükséges meséjére. Hangsúlyozni kell azonban a beszélgetésünk elején említett első szintet is. A szülő és a gyermek a felolvasott művön keresztül kapcsolatba kerül egymással. Közös az érzelmi megélés, amit a szülő akarva-akaratlanul közvetít a hanghordozásával, a hangerejével, az olvasás ritmusával. A meséhez való viszonyában az is megmutatkozik, hogy miként viszonyul egyes erkölcsi kérdésekhez. Nincs szükség a tanulság kiemelésére, a felolvasó hangja mindent elárul. A meséket hallgató gyermek pedig előbb-utóbb rátalál a saját meséjére, ami szerkezetében, formájában azt az élethelyzetet, problémát mintázza, amelyben ő él, ami rá illeszkedik. Az is előfordulhat, hogy a gyermek kerül a gyógyító szerepébe, és nem hagyja a szülőnek, hogy feledésbe merüljön egy olyan történet, amivel a szülőnek is dolga van. 
  • A mesemondás, a meseolvasás ezek szerint a szülő és a gyermek közötti kommunikáció egyik formája, amely nemcsak a gyermekre, a szülőre is nevelő hatással lehet. 
Igen. De ez a közös játékról és minden olyan közös tevékenységről elmondható, ahol egy időre érvényüket vesztik a szülő-gyerek viszony hétköznapi szabályai. Ha a szülő mesél a gyerekének, vagy játszik vele, akkor közben nem szabad őt nevelnie: benne kell lennie a játékban, hagynia kell, hogy a gyerek vezessen. Sokkal többet megmutatunk így magunkból, mint hinnénk. És olyan általános emberi értékeket közvetítünk ezen az egyszerű módon, amit tudatos nevelési elvekkel sokszor nem közvetíthetünk: a mesemondásban, az önfeledt játékban őszinték vagyunk.

Forrás: meseutca.hu
http://olvasovanevels.gportal.hu/

0 hozzászólás:

Megjegyzés küldése