2015. október 25., vasárnap

Mette Jakobsen: Minou szigete



  • Írta: Mette Jakobsen
  • Fordította: Upor László
  • Kiadó: Libri, 2012
  • Oldalszám: 251

Minou szigetét a fülszöveg A kis herceg és A végtelen történet közé pozicionálja. Én egész másféle szövegekhez kapcsoltam a könyvet. Bár van valami földtől elszakadt ebben a tengerközépi Sehol-szigetben, mégsem a fantasy birodalmában mozgunk, nem bolygók és kitalált világok között, hanem egy nagyjából valóságos helyszínen, valahol az Északi-tengeren egy sziklás szigeten, pár fura figura zárt közösségében.     

Minou szigete, ez a szeles, jeges kőtenger, amin csak pár ember lakik, ismerős helyszín. Jártunk már itt a skandináv filmekben és könyvekben. Ez a pár ember, aki itt él, valamiért nem találta meg a helyét a társadalomban, és kiiratkozott a normális életből. Mindannyiuknak van valami furcsa szokása: egy szokás, amivel traumatikus, feloldatlan múltjukat ismétlik.  A Ládás eltüntető bűvészládákat készít. A Tiszteletes megpróbálja öngyilkos elődjét megérteni, és álladnóan ehetetlen pereceket süt, megpróbál a prédikációk, a gyakorlatok általmind mélyebbre jutni önmagába. A Papa Descartes és a filozófia segítségével az Ész hatalmát próbálja helyreállítani, és állandóan olvas, jegyzetel, és filozófusi életet akar élni. A Mama pedig rajzaival a Képzeletbe menekül, és kifesti a falakat. Ez a marék fura ember alig tud egymással úgy érintkezni, hogy áttörjék e mániák falát. Kommunikációjuk szertartás: prédikáció, ünnep, cirkusz. Otthonuk a magány: a templomé, a dolgozószobáé, a tengerparté, a világítótoronyé.   
Eredetileg hárman voltak a szigeten: a Tiszteletes, a Papa és a Ládás. Melléjük érkezik meg negyedikként kívülről a nő. A tengerből jön ki, mint egy Vénusz-allegória, hatalmas, vörös hajjal. Csakhogy egy ilyen zárt közösséget a kívülről jövő ember mindig felborít. Így történik ez most is.
Papa és Mama (akiknek Minou, a kislányuk szemszögéből nincs más neve) összeházasodnak, és gyerekük lesz. Csakhogy a gyerek mindig visszatérés is valamiféle normalitás, valamiféle társadalom felé. Hiába él Minou boldogan az elzárt szigeten a Mama eltűnéséig, mindenképp el fog menni - míg a többiek, így vagy úgy, de örökre ott ragadnak.
A sziget Minou gyerek-Varázshegye: a Papa filozófus, az Észben hisz, Descartes a kedvenc filozófusa, sőt, úgy gondolja, hogy ő maga Descartes leszármazottja. Groteszk Settembrini, de nem a háború előtt, hanem a háború feldolgozatlan tapasztalatával. Lázasan kutatja az élet értelmét, amit csak az Ész lelhet fel. Azt tanítja Minounak, hogy a racionális gondolkodás minden helyzetben a segítségére van. Mindeközben ő maga is megtapasztalta, hogy az Ész nem segít bizonyos helyzetekben: a háború törölte el az Ész mindenhatóságába vetett hitet: Papa hónapokon keresztül bújt egy zöldségveremben, és közben mindentől elszakadt, nem csak fizikailag, hanem mentálisan is. A Sziget a zöldségesverem következménye nála, egyfajta önként vállalt meghosszabbítása az elzártságnak: ebben dolgozza, próbálja meg feldolgozni a vermet a filozófia segítségével.
Mama is a háború, az erőszakos, értelmetlen halál tapasztalatával érkezik a szigetre. Nem tudjuk meg, hogy pontosan mi történt, csak annyit, hogy nem hajlandó róla beszélni, hogy valami elől menekül. Így futnak egymás karjaiba Papával. Míg Papa az Ész embere, Mama a képzeleté. Szerinte az élet értelme csak a képzelet, azaz a művészet segítségével megismerhető és a lét így elviselhető. Minou kettejük között vergődik, és mindkettőt elfogadja: hol az apja tanácsai jutnak eszébe az észről, hol a mamáé a képzeletből. Titkos naplójában rajzok és elmélkedések váltják egymást.
Ugyanakkor sem az Ész, sem a Képzelet nem oldja meg a felnőttek problémáit, és ezt Minou is látja. Hiába a képzelet, az anyja szenved a szigeten az elzártságtól és ki akar törni, ki a világba. Nem elég Kínába képzelnie magát, el is szeretne menni oda. Az apja hiába gondolkozik állandóan, nem érti meg a feleségét, és nem is tudja megtartani. A kettő dilemmájának, a maradás és a menekülés dilemmájának mindenképp csak a tragédia tud véget vetni. Minou, a kislány feladata az marad, hogy megértse: miért tűnt el az anyja, és mit tud kezdeni ő maga a szigettel, az ésszel, a képzelettel.
Ahhoz, hogy el tudjon ő is és apja is búcsúzni a Mamától, kell egy holttest - mert nagyon nehéz úgy meggyászolni valakit, hogy az a valaki nincs is - hogy még lehet bízni abban, hogy előkerül. Egy vízbe fulladt kisfiú holtteste lesz ez a tárgy, amin keresztül el tudnak búcsúzni a halottól. Amit nem tudnak egymásnak elmondani, és nem tudtak a Mamának sem elmondani, azt elmondják a halott kisfiúnak. Az apa az Ész segítségével próbálja megérteni a halált, és összeomlik - beismeri, hogy az Ész itt nem segít. Az összes tudását, elméletét a kisfiúnak mondja el, amit a Mamának nem tudott elmondani, mert a Mama a Képzelet nevében ellenállt. 
Minou pedig mesét ír és rajzol a kisfiúról, és a mesében jut el oda, hogy a Mama tényleg belegyalogolt a tengerbe. De közben végig is gondolja mindazt, ami a Mama halálát megelőzte, és megérti, hogy miért várta hiába a Papa a cirkuszi előadás után Ládástól, az eltüntető művésztől haza a Mamát. Mert Ládás eltüntetései, a bűvésztrükkök a racionalitás hatalmát szüntetik meg, és a képzeletet mozgósítják. Ládás a képzelet birodalmába vitte el a Mamát, aki nem akart onnan visszajönni.
Minou végül meghozza a döntést: el fog menni a szigetről, ahogy a Mama el akart menni, de ő igaziból. Magába olvaszt mindent, amit a szigettől, ettől a zárványtól, kaphatott: a Papától az Észt, a Mamától a Képzeletet, a Tiszteletestől a hitet, a Ládástól pedig a meséket. 



 (Forrás:  http://olvasovanevels.gportal.hu/)

0 hozzászólás:

Megjegyzés küldése