2015. július 31., péntek

Vízi Péter és Vízi Pál - magyar népmese



Még alsós általános iskolás lehettem, amikor utoljára konkrétan a magam kedvére olvastam mesét. Most, felnőtt fejjel, közel a 30-hoz, ismét kedvem volt meséket olvasni. Az egyik Vízi Péter és Vízi Pál - magyar népmese volt.


Ismertem már korábban is már ezt a mesét felületesen, de most értettem meg a konkrét mondanivalóját.

Vízi Péter és Vízi Pál meséje egyfelől azoknak ajánlható, akiknél személyiségük valamely része tartós elfojtás alatt állt, áll, s emiatt megbetegszenek, másrészt hasznos lehet minden olyan betegségben, amelyet a szervezetben túlsúlyra jutó víz elem okoz. A víz szimbolikusan az érzelmek kifejezője.
„Volt egy öreg király, aki egy éjjel valami csudálatos álmot látott. Azt álmodta, hogy a leánya két korsó vizet kiöntött a földre, az a víz elkezdett áradni, s olyan nagyra áradott, mint a tenger: elborította az ő országát, de nem csak azt, elborította az egész világot.” 
A király álomfejtői megfejtik az álmot: a két korsó víz, két vitéz fiút jelent, a király leendő unokáit. A kiöntött víz áradása a két fiú vitézségét jelenti, nevezetesen azt, hogy a két fiú elfoglalja majd az öreg király országát, s azután pedig az egész világot. A király roppantul megijed az álomtól, és hogy megakadályozza az álom beteljesedését, az ország bölcseinek tanácsára a legmagasabb hegy tetején egy kis vasházat építtet, és oda bezáratja tulajdon leányát. A vasajtón se ajtó, se ablak nincs, csak éppen egy akkora lyuk, hogy egy csupor meg egy tányér beférjen rajta. 

De hiába zárják vasházba a királykisasszonyt, a vasház földjéből egyszer csak forrásvíz buggyan elő, s miután a királykisasszony boldogan iszik belőle, másnap két aranyhajú gyermek játszadozik körülötte. Az erőszakra és a bánkódásra a víz szimbolizálta termékenység, születés, szülés és gondoskodás érkezik válaszként, s íme: telt-múlt az idő, a királykisasszonynak elmúlt a rosszkedve, dajkálta, nevelte a gyermekeket, s mire hétesztendősek lettek, úgy megerősödtek, hogy egyszerre nekidőltek a vasházacska falának, s az oldalát kidöntötték.
Most már mehettek, amerre szívüknek tetszett.
Minden mesét értelmezhetünk annak lehetőségeként is, hogy a mesehallgató a hőssel azonosulva csökkentheti azt, amiből benne is túl sok van, vagy növelheti azt, amiből kevés.
Vízi Péter megmentett valakit a sárkánytól, kíméletlenül elbánt ellenfelével, de útja elején elveszített valakit, sőt elkövetett egy hibát is: a világ jósfája alatt csupán éhségét elégítette ki, s nem tudott okosan kívánni. További kutakodásra, útnak indulásra sarkalló vágyai abból adódnak, hogy önmagával még nem találkozott, pontosabban nem vette fel a kapcsolatot saját benső lényegével: a nevében rejlő kőszikla még nem mutatta meg magát. Vízi Péter ezért egy napon felkeresi a sötét erdőben (az életút felén) lévő boszorkánytanyát, ahol csak úgy nyüzsögnek mellette mindenféle csúszó-mászó állatok, s hallja, hogy repkednek, surrognak-burrognak feje fölött a denevérek. Aztán egyszerre csak támad rettentő nagy forgószél, kiszaggatja a fákat tövestül, fölkapja Pétert is. 
Péter süppedős homokon és egy mély folyóvízen át a poklok országába jut, de ahogyan a mese mondja, nem idevaló lévén a forgószél visszaviszi őt a boszorkánytanyára. Azonban a levegős kaland és a pokoljárás utáni újjászületés sem hozza meg számára a kívánt egyensúlyt, még mindig nem tudja, hová is való, ezért a mese újabb leckét szán neki. Vízi Péter találkozik a boszorkánnyal, aki csellel ráveszi őt arra, hogy segítő, védelmező állatai nélkül üljenek együtt a tűz mellé nyársat sütögetni. Vízi Péternek megesik a szíve a didergő banyán, de amikor a boszorkány felbosszantja őt, nem tud uralkodni magán: hozzávágja a nyársat és a szalonnát. Ennyi elég is ahhoz, hogy a boszorkány megragadja, és miszlikbe aprítsa. A tudatlanságért, a rosszul megválasztott útirányért és az ellenőrizetlen indulatokért a mesében mindig kemény büntetés jár!
Itt kapcsolódik újra a történetbe Vízi Pál, hogy helyrehozza azt, amit fivére elrontott. Róla nem tudjuk meg, hol járt, mit tett eddig, de tudható, hogy a testvérek megjelenése a mesékben mindig újabb lehetőséget jelent az öntökéletesedés felé vezető úton. Vízi Pál visszatér oda, ahová bátyjának is kellett volna, a világ jósfájához, hogy az ott elszalasztott lehetőséget újragondolja. A kihúzott kés helyéről vér buggyan ki, ezért Vízi Pál elindul, hogy megtalálja testvérét és a testvér szimbolizálta másik felét. Az ő technikái, stratégiái mások, mint Vízi Péteré. Pál a passzív, befogadó hős, aki mindvégig tudja, mit keres, mit akar, s mindezt hogyan valósíthatja meg. Mivel sem erőszak, sem harc, sem bajt okozó kíváncsiság nem lendíti ki vándorútján önmagából, amikor ő is a boszorkánytanyához ér, a boszorkány nem tud hatalmat szerezni fölötte. Elvéti az elpusztítására szánt varázslatot, sőt élete meghagyásán esedezve feltámasztja Vízi Pétert.
A két fiú most már együttes erővel, minden kibillentséget megfékezve országról országra jár, és elfoglalja az egész világot. 
Ebben a mesében nem arról van szó tehát, mint általában a tündérmesékben, hogy a hősnek feleséget kell találnia, a női princípiummal kell kiegészülnie, hanem arról, hogy a valahol elhagyott gyermeki énünkkel (a mesében ezt Vízi Pál képviseli), benső önmagunkkal kell újra egyesülni, mert csak így lehetünk teljesek, így lehet miénk az egész világ.
(A bejegyzés megírásában segítségemre volt: http://olvasovanevels.gportal.hu/)

0 hozzászólás:

Megjegyzés küldése